Fülembe sír a szél szava,
utamra húll a tél hava.
És nem derít borút a nap,
be nem ragyogja útamat.
De mámorít az alkonyat
keresni messzi partokat.
Megyek magamban álmatag,
irígylem én a szárnyakat.
Nagy ég, repűlni volna jó
a végtelenbe, hol hajó?
Egy csillag édesen kigyúl
és áradozva zengi túl
a fény a messzi éjeket,
a perc a hosszu éveket.
Oly szédítő a végtelen,
ha jő a messzi ég velem
s mit égre fest a régi vágy,
oly messze még a délibáb!
Nyugat, 1918 / 17. szám
Fogj – be kotsis, útam most kell siettetnem;
Aztat hogy lehessen életben érhetnem,
Kiért világ minden hivságit megvetek,
Ha szolgalatjára hívemnek lehetek;
Míg béfogsz, én addig megyek Barátimhoz,
Mulatságaimban kedves társaimhoz
Bútsút venni, ‘s mihelyt megjövök induljunk,
Hamar hajts, de vigyázz, hogy fel neforduljunk.
Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.
Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.
Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.
De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.
Czicza, czicza, kis cziczám,
Szép a ruhád, igazán;
Hosszú szoknya, csipkés gallér,
Te vagy ám csak a gavallér:
Az ölembe veszlek,
Szép hintóba teszlek,
Melléd ülök magam is,
Úgy vágtatunk, kis hamis:
Amerre csak járunk,
Sehol le nem szállunk,
Éjszakára, ha megállunk,
Fogadóba szállunk.
Menton, november, Azur-ország
Nem volt soha kékebb.
Menjünk el innen, integetnek
A rózsaszínű párázatban
Csodálatosabb, azurabb vidékek.
Mentünk tovább, méla Cap-Martin,
Mindjárt itt az este.
Menjünk el innen, amott várnak
Alkonyos, áldott, enyhe csöndben
Szűz, nagy tájak, amott messze, messze.
És mentünk a csillagos éjben
S megyünk, amig élünk.
Óh, csodálatos Azur-ország:
Óh, Élet, milyen nagy és szép
Minden tájad, melyet el nem érünk.
És a vonat fut a puszta sötétben,
Zúgnak alattam a vaskerekek,
Elmenekűl a fasor a vak éjben,
Nyargal utána a partmeredek.
Én kivigyázok az ablakon, őrként,
Mért fut e vad riadalban a táj?
Nyugtalanít, ki elől iramodnak?
Űzi az ellen? az éj? a halál?
Harsog a gép, kürtője liheg, mögötte
Hosszu vonalban a füstje halad;
Pislog, özönlik a szikra közötte,
Jön, ragyog, elhal, a korma marad.
Szikra-e? tűzmag-e? ködbeli ember?
Raj szunyog égve repűlt-e belé?
Zúg a vonat, fut a puszta sötétben,
Fut a halálba, a végzet elé.
Nesztelen így fut a végtelen éjben
Csillagok ezre, fogózva napokba;
Láncra fűzött golyók hosszu füzérben
Buknak együtt ki a mélybe suhogva.
Távoli csillagerő, hatalom, kény,
Vonja magához a földsereget,
S rajtok az élet, erény, szerelem, bú,
Tudva, velök a halálba siet.
Messze vándorútra
Rég kiköltözém:
Napjaim haladtak,
Nem haladtam én.
Szívem szép hazája
Még közel virúl,
Fellegek köszöntnek
Láthatárirúl.
Ah, ki honja földén
Mindent elhagyott,
Terhes annak útja,
Nem lép az nagyot;
Lassan megy, megállong,
Vissza-visszanéz,
Zeng-e még felé szó?
Int-e búcsukéz?
