Varázsigéül mondom
magamban: “London, London!”
Bűvös szőnyeg, terülj hát,
időn vissza, téren át
hét országon repülj át!
Hipp-hopp! Charing Cross
hol van?
Most tüstént szállj le vélem
itt a Trafalgar-téren,
ahol szédülten álltam
zsibongó emberbolyban;
vagy túl a párás parkon,
hol fák széltől ziláltan
fáztak a Temze-parton
és úgy kavargott éppen
köd, füst, fény egy gomolyban,
akár egy Turner-képen…
S letűnt időkbe néztem,
vén verseket idéztem,
hol ős Westminster éke
halott költők emléke,
s ahol komoran áll a
vén London tornyos vára…
S ifjonti buzgalomban
a British Museumban
magyar szöveget, régit,
másoltam estebédig;
s a Hyde Parkban ha este
kiki a párját leste,
lombok alatt az árnyban
kisértem árva árnyam…
És volt egy másik nyár is,
Chantilly, Versailles, Páris…
Parkok, terek, ti szépek,
kastélyok, régi képek…
Torlott az utca árja
s a Cluny-kert magánya
körülölelt oly csendben,
akár a Sainte Chapelle-ben…
(Most reklám-fények égnek,
szines betűk neonban,
sugárkévék bomolnak
a sápadt holddal szemben,
most tombol ott az “évad”,
de én ezüstös-kének
s oly ünnepi komolynak
érzem Párist szivemben,
amit Szent Genovéva
őrzi a Pantheonban…)
Strassburgban fent a dómon,
amig lenéztem ódon
magasló háztetőkre,
visszaperdült a század,
újultak a régi házak,
kimélyült a várárok,
úrfik, delnők, polgárok
gyűltek sűrű sorokban
a szűk sikátorokban,
s velem együtt lenézett
– káprázat volt, igézet –
Herder s az ifju Goethe…
…egy régi békés nyáron
Tarpatak hídján álltunk
meghitt barátnő három,
s akivel Tátrát jártunk,
húnyt szemmel most is látom
rég elporladt barátunk…
Ó, Lomnic, Füred, Csorba…
(A csúcs, hol szertenézett,
erdő, ahol borongott,
s ami köröttünk kéklett,
hegylánc, fensik s a dombok,
azóta cseh vidék lett
s egy világ összeomlott…)
Drezda, München jön sorba;
s egy est Unter den Linden
s a Burg előtt a Ringen
egymást úgy váltogatja,
mint képeskönyvnek lapja…
Velence, utolsó lap…
Gondola, karcsu csolnak,
a Canal Grande habja
veled együtt ringatja
ezüst párod, a holdat;
a bárkákon dalolnak,
s az árkádok mellett a
ragyogó Piazzetta,
hol most hegedűk szólnak…
S amott évszázak míve,
Szent Márk aranyló íve…
A Campanile ormán
néztük, egy messze parton
bibor-arany vitorlán
hogyan köt ki az alkony,
és odalent opálos
lagunák közt a város
úgy csillogott – emlékszel? –
mint egy zománcos ékszer…
Kit Szent Márk oroszlánja
véd, tenger hableánya,
te, ki örök rejtélyed
örök tükrödben nézed,
kihez, bár sosem látott,
szivem honvággyal vágyott:
egyszer megnyiltál nékem,
lettél vágyból emlékem…
Szünjetek hát ti könnyek,
terülj szét varázs-szőnyeg,
röpits át hét határon
ó, álom… álom… álom…
Nyugat, 1938/10. szám
