Babits Mihály: Itália

Itália! tudom városaid csodálni,
hol dús sikátoron vidám nép bizsereg.
Lázas az ily szük út, mint testben kék erek,
s nemes, habár hanyag, szennyében is királyi.

Vonzanak íveid s tűnt fényed palotái,
árkádok, oszlopod, a sugaras terek,
hol elszédülnek az ideges emberek;
vonzanak a sötét toronylépcsők csigái.

De nem kékebb eged és a dombod se zöldebb,
mint honni dombjaink s a dunántúli ég,
e gömbölyű, szelíd, szinjátszó kék vidék.

S olasz szív nem lehet emlékektől gyötörtebb
a vén boltok alatt, az ősök piacán,
mint én, ha földeden bolyongok, bús hazám!

Benedek Elek: Szaladj, csikó!

Hinta, hinta, hintóba,
Jere Marci Brassóba.
Ez aztán a nagy város,
Hétfaluval határos.

Mit csinálunk Brassóba?
Ostort veszünk a bótba!
Hát az ostor mire jó?
Attól szalad a csikó.

Miért szaladjon a csikó?
Mert vár otthon Anikó.
Hát ő neki mit viszünk?
Neki szép babát veszünk.

Van már ostor, van baba,
Kifizette az apa.
Szaladj, szaladj, kis csikó,
Hogy örül majd Anikó!

Reichard Piroska: Utazás

Varázsigéül mondom
magamban: “London, London!”
Bűvös szőnyeg, terülj hát,
időn vissza, téren át
hét országon repülj át!
Hipp-hopp! Charing Cross
hol van?
Most tüstént szállj le vélem
itt a Trafalgar-téren,
ahol szédülten álltam
zsibongó emberbolyban;
vagy túl a párás parkon,
hol fák széltől ziláltan
fáztak a Temze-parton
és úgy kavargott éppen
köd, füst, fény egy gomolyban,
akár egy Turner-képen…
S letűnt időkbe néztem,
vén verseket idéztem,
hol ős Westminster éke
halott költők emléke,
s ahol komoran áll a
vén London tornyos vára…
S ifjonti buzgalomban
a British Museumban
magyar szöveget, régit,
másoltam estebédig;
s a Hyde Parkban ha este
kiki a párját leste,
lombok alatt az árnyban
kisértem árva árnyam…

És volt egy másik nyár is,
Chantilly, Versailles, Páris…
Parkok, terek, ti szépek,
kastélyok, régi képek…
Torlott az utca árja
s a Cluny-kert magánya
körülölelt oly csendben,
akár a Sainte Chapelle-ben…
(Most reklám-fények égnek,
szines betűk neonban,
sugárkévék bomolnak
a sápadt holddal szemben,
most tombol ott az “évad”,
de én ezüstös-kének
s oly ünnepi komolynak
érzem Párist szivemben,
amit Szent Genovéva
őrzi a Pantheonban…)

Strassburgban fent a dómon,
amig lenéztem ódon
magasló háztetőkre,
visszaperdült a század,
újultak a régi házak,
kimélyült a várárok,
úrfik, delnők, polgárok
gyűltek sűrű sorokban
a szűk sikátorokban,
s velem együtt lenézett
– káprázat volt, igézet –
Herder s az ifju Goethe…

…egy régi békés nyáron
Tarpatak hídján álltunk
meghitt barátnő három,
s akivel Tátrát jártunk,
húnyt szemmel most is látom
rég elporladt barátunk…
Ó, Lomnic, Füred, Csorba…
(A csúcs, hol szertenézett,
erdő, ahol borongott,
s ami köröttünk kéklett,
hegylánc, fensik s a dombok,
azóta cseh vidék lett
s egy világ összeomlott…)

Drezda, München jön sorba;
s egy est Unter den Linden
s a Burg előtt a Ringen
egymást úgy váltogatja,
mint képeskönyvnek lapja…

Velence, utolsó lap…
Gondola, karcsu csolnak,
a Canal Grande habja
veled együtt ringatja
ezüst párod, a holdat;
a bárkákon dalolnak,
s az árkádok mellett a
ragyogó Piazzetta,
hol most hegedűk szólnak…
S amott évszázak míve,
Szent Márk aranyló íve…

A Campanile ormán
néztük, egy messze parton
bibor-arany vitorlán
hogyan köt ki az alkony,
és odalent opálos
lagunák közt a város
úgy csillogott – emlékszel? –
mint egy zománcos ékszer…

Kit Szent Márk oroszlánja
véd, tenger hableánya,
te, ki örök rejtélyed
örök tükrödben nézed,
kihez, bár sosem látott,
szivem honvággyal vágyott:
egyszer megnyiltál nékem,
lettél vágyból emlékem…

Szünjetek hát ti könnyek,
terülj szét varázs-szőnyeg,
röpits át hét határon
ó, álom… álom… álom…

Nyugat, 1938/10. szám

Pósa Lajos: Utazás

Gyere, Gyuri, a térdemre!
Lovagoljunk Debreczenbe!
Czo fel, czoczó, majd lesz abrak,
Mert ha nem mégy, agyon csaplak,
Ne nézz árkot, ne nézz bokort,
Édes lovam, rugd fel a port!
Meg se állj, csak a piaczon,
Ott van a nagy sokadalom,
Veszünk is majd vásárfiát:
Szépen szóló harmónikát,
Aranyos papucsot
A kis Juliskának,
Imádságos könyvet
Az édes anyának.
Gyuriczának kocsit,
Abba meg egy csacsit,
Csörgőt kötünk a nyakára,
Haza jövünk vacsorára.
Hóha, hó! no megérkeztünk!
Pedig még tán el se mentünk?

Reményik Sándor: Komppal

Az idő minden új csodája megszűnt.
Millió gép hiába dübörög,
Millió gőzös hiába szeli
Zakatolva a roppant vizeket.
Se hang, se füst el nem hatol ide.
Megrakva elcsendesült emberekkel,
Egyszercsak megindul ez ősi jármű,
Amilyen engem nem vitt még soha.
Társaimat nézem: oly csendesek.
Az állatokat nézem: azok is.
Lovak, bivalyok szekerek előtt:
Mintha tudnák: nem eshetik bajuk.
Valaki bennünket eloldozott,
Az innenső partról eloldozott,
S mindünket fel is oldozott talán.
Visz a víz. Nézem e furcsa vizet.
Egy hulláma, egy loccsanása sincs.
Nem fodrozódik ez a víz sehol,
Tükrét nem töri e jármű sehol.
Megszűnt a nagy törvény: az ellenállás.
Megszűnt a nagy törvény: a küzdelem.
Víz se mozdul, komp se, mégis megyünk,
Mintha egy volna már a víz s a komp.
S egyszercsak a túlsó parton vagyunk.

Enyed-Csombord közt a Maroson, 1936 július

Pásztor Árpád: A Volgán

Letéptem síró földi láncom,
Szabad vagyok… Szabad
Fehér hajón, villó hullámon
Ringat az áradat.

Mögöttem bús fekete évek,
Könnyelmű küzdelem.
Uj partok árbocerdejének
Röpít most a jelen.

Víz, erdők szent egyszerűsége
Lágyenyhén vesz körül,
Magam vagyok hát ujra… Végre!
Megnyugvó egyedül.

Az emlékek kopott ruháját
Magamról levetem,
Friss szellők uj ingása jár át,
Érjen szűz meztelen!

Vadludak éke száll a légben,
A nyírerdő arany…
Természet!… Hozzád kell csak térnem,
Hogy felleljem magam!

Nyugat, 1911/8. szám

Havas Gyula: Vándordal

Fülembe sír a szél szava,
utamra húll a tél hava.

És nem derít borút a nap,
be nem ragyogja útamat.

De mámorít az alkonyat
keresni messzi partokat.

Megyek magamban álmatag,
irígylem én a szárnyakat.

Nagy ég, repűlni volna jó
a végtelenbe, hol hajó?

Egy csillag édesen kigyúl
és áradozva zengi túl

a fény a messzi éjeket,
a perc a hosszu éveket.

Oly szédítő a végtelen,
ha jő a messzi ég velem

s mit égre fest a régi vágy,
oly messze még a délibáb!

Nyugat, 1918 / 17. szám

Ady Endre: A Hortobágy poétája

Ady Endre: A Hortobágy poétája

Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.

Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.

Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.

De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.