Ráskai Ferenc: Kis versek

I.

Imádkozó hivő tömeg közt
Némán álltam, én, a pogány…
A többinek az ájtatosság
Fénylett arcán, homlokán.

A bánat ült szivemre lassan,
A régi gyötrő bánatom:
Miért nem tudok hinni én is,
Miért nem imádkozhatom?

Miért kisért hivésem nyomán
Az örök árnyék: – kétkedés?
Amit megirtak igaz bölcsek,
Az ép nekem, mért, mért kevés?

II.

Ne higyjetek, hogy a lepke
A világnak csapodárja,
Amért egy nap száz virágszál
Édes kelyhét sorra járja.

Ne higyjétek, hogy a lepke
Szürcsölgette ott a mézet…
A kis lepke kutatni járt
A kelyhekbe csak – benézett.

Csak benézett, hátha végre
Az igazit megtalálja…
S hiába jár gyakran estig,
Pedig az est már – halála.

Tompa Mihály: Karácsonykor

Hullámzó érzemény között
Jövén az úrnak templomából:
Lelkemben még sok visszahangzik
A halott ígének szavából.

Ugy tetszik, mintha hallanám:
Mikép zendűl a pásztor-ének,
Sziv és ajk hű összhangzatában
Az istenember nagy nevének.

A megváltó ma született…!
Betölt az évek teljessége…
Dicsőség Istennek mennyégben!
Az emberekhez égi béke!

De szívem rögtön elszorul
Miatta sajgó fájdalomnak,
Midőn tovább zendűl az ének:
Legyen szabadság a raboknak!

Az árva népre gondolok…
S jövén az úrnak templomából:
Lelkembe kinnal ez nyomul be
A halott igének szavából.

Kosztolányi Dezső: Szent László jelenése

Viharra dördült az ég alja távol.
László morzsolta a szent olvasót,
aztán letette, s a vén bibliából
halkan, hivőn deákul olvasott.

Hálát adott, hogy jámborak a népek,
s kihalt az elhagyott pogány berek.
Szavára villám lobbant és setét lett,
az arca elsápadt s megreszketett.

És messze az ég kékes, ferde, kancsal
tüzét veté el a felhőn vadul,
úgy, mint midőn még háborgott Hadúr.

S vér-csapta szüggyel a fényködbe fent
a karcsu gím könnyezve megjelent,
halálra válva, lángoló aganccsal…

Reviczky Gyula: Pünkösd

Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.

Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába’ támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.

Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed’
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe’, homályba’:
Világitó sugaradat áldja.

Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!

Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!

Batízi András: A házasságról való ének.

Jámbor házasok meghallgassatok,
Tü rendeteket megtanuljátok,
És az okait meggondoljátok,
Hogy tisztetekben ti eljárjatok.

Semmi nem egyéb az szent házasság,
Hanem tisztaság és nagy jámborság.
Istentől szerzett igaz társaság,
És törvény szerént való nyájasság.

Mikor Ádámot isten teremté
Az ő képére megékesíté,
Paradicsomba őtet bévivé,
Gyönrűségbe őt behelyhezteté.

Minden állatnak már társa vala,
Csakhogy még Ádám fél nélkűl vala,
Hozzá hasonló társa nem vala,
Akkor az isten ezt mondja vala.

Nem jó embernek egyedől lenni,
De szükség neki felének lenni,
Hozzá hasonló társának lenni
Azért teremtsünk segítőt neki.

Isten Ádámra álmot bocsáta,
Paradicsomban őt elalutá,
És oldalába kezét bocsátá,
Csontját kivevé Évát alkotá.

Évát Ádámhoz az isten vivé,
És feleségűl néki jelenté.
Ádám hogy látá, ottan esmeré,
Rajta szívében igen örüle.

Legottan mondá: ez csont én csontom,
E test én testem, azért megtartom,
És férfiúból vétettnek mondom,
Azért hozzája én ragaszkodom.

Ezért szülejét ember elhagyja,
És atyját, anyját mind hátra hagyja,
És ragaszkodik feleségéhez,
És ketten lesznek egy testté vérré.

Azért nem egyéb az szent házasság,
Hanem tisztaság és nagy jámborság,
Istentől szerzett tásaság,
És törvény szerént való nyájasság.

Az házasságot az isten szerzé,
Paradicsomban szépen végezé,
Áldomásával megkörnyékezé,
Három okáért ezt bizony szerzé.

Első okáért szaporodásért,
Angyali karnak betöltéséjért,
Az szentegyháznak épüléséjért,
És magzatoknak feltartáért.

Ezért az isten őket megáldá,
Őket kedvelé és e szót mondá:
Szaporodjatok, nevekedjetek,
E széles földet mind bétöltsétek.

Másod okáért szerzé ez végre,
Az férfiúnak segedelmére,
És bánatjának könyebbségére,
Minden dolgának segítségére.

Hogy az férfiú előtte lenne,
Ő felesége mellette lenne,
És bánatjban könnyebbség lenne,
Minden dolgában segítség lenne.

Harmadszor szerzé ennek okáért,
Gyarló embernek orvosságáért,
Fertelmességnek gvülőlségejért,
Paráznaságnak távozásáért.

Azért embernek illik ezt tudni,
És félelemvel elszaporodni,
És segítséget istentől várni
Paráznaságot eltávoztatni.

Immár halljátok és megértsétek,
Tü tiszteteket ne felejtsétek,
Szükség hogy egymást tü szeressétek,
És isten, szerént együtt éljetek.

A férfiúnak ez az ő tiszti,
Ő feleségét igen szeresse,
Igaz munkával őtet éltesse,
Mint önnön magát úgyan szeresse.

Ő feleségét jóra oktassa,
Meg ne rongálja, de megdorgálja,
Meg ne útálja, inkább táplálja,
És háza népét jóra tanítsa.

Asszonvembernek ez az ő tiszti,
Hogy az ő férjét igen szeresse;
Urának mondja, őtet böcsűlje,
Néki engedjen, őtet tisztelje.

Az ő urának házát őrizze,
És morhájának gondját viselje,
Az szövést, fonást el ne felejtse,
És háza népét ő jóra intse.

Ő magzatinak gondját viselje,
Nagy szeretettel őket nevelje,
Az nagy istennek ő félelmére,
Őket tanítsa és jórá intse.

Az házasokat isten megáldja,
Eledeleket meszporítja,
És életjeket meghosszabbítja,
Szent országában megkoronázza.

Az házasokat Jézus szereté,
És az menyegzőt megékesíté,
Jelenvoltával megerősíté,
És csudájával őket segíté,

A vizet borrá mert változtatá,
És az menyegzőt megvígasztalá,
Az házasoknak azt bizonyítá,
Hogy őket bizony megvígasztalná.

Most is minékünk csak ő segítőnk,
Az házasságban édes éltetőnk,
Ördög mérgétől ő védelmezőnk,
Ördöngösségtől csak ő megmentőnk.

Bódogok azok, kik istent félik
Ez igaz hittel kik őtet veszik,
Parancsolatját nékie teszik,
Kezek munkáját igazán eszik.

Jól lészen dolgod te istenfélő!
Kézimunkával igazán élő,
Te feleséged hozzád illendő,
Házadban lészen mint termő szőlő.

Az te fiaid felnevekednek,
Asztalod környűl letelepednek
Mint szép gyermekded olajfa vesszők,
Az igaz hitben felnevekedvekek.

Ekképen embert megáld az isten,
Ki féli őtet minden időben,
Mint az szent Dávid az zsoltár könyvben
Szépen megírta ő énekében.

Megáldjon téged az kegyes isten,
És örögbítsen az igaz hütben,
Hogy fiaidnak lássad fiait,
Keresztyéneknek nagy békességét.

Ezeket szerzé szépen versekben
Batízi András egy jó kedvében,
Születet után ennyi időben,
Ezerötszázban és negyvenhatban.

Dura Máté: A pusztai templom

Ott van a tengersík róna közepette,
Haragos századok harczolnak felette,
Az lerontá tornyát, ez fergetegével
A templomhajónak hátulját dönté el.

Két oldala áll még, mint a test csontváza
S esd az időnek, hogy kimélje, ne bántsa.
A vén idő hallgat, de ráül a romra
S hol legépebb a fal, ott kezdi és bontja.

Tejfehér uszályu felhők járnak-kelnek,
A szent hely romlásán dörögve könyeznek:
Te vén idő, tudd meg, hogy az istent bántod,
Mikor e szent helynek falait rongálod.

Meg is szakad néha a templom romlása,
Tovább megy az idő, hogy hát ne is lássa;
De emberek jőnek, kő kő után dobban
S egész szekerekkel viszik tova onnan.

Igy, mit tűrni látszik idő és természet,
Azon emberektől nincs semmi kimélet.
Egyikét fösvénység ördögei küldék,
Másikát sarkalá az égető szükség.

De áll azért a rom, mint a multak váza,
Az eltünő élet képeit példázva.
Éltünk: elenyésztünk. Ez az egész élet.
Egy kis szikra, mely e fagyos földre tévedt.

Évek után új év, századokra század,
A jövőre ismét egy újabb kor támad:
S a mit egyik épit, lerontja a másik,
Hol az imádkozott, ez vígadva játszik.

Ide is eljárnak gond nem űzött népek,
Virágarczu lányok, gyorsvérü legények
S honnan egykor a hit az egekbe szállott,
Ott most szilaj nóta kergeti a tánczot.

De ha jön az éjjel és a világ csendes,
Még csak a denevér s a bagoly se repdes,
A mint a kétszarvu hold fellép az égre:
Lassanként gyülemlik a szentegyház népe.

Lágy szellem-alakok végetlen csoportja
Csengő énekléssel vonul be a romba.
S az, a ki ezt látja, az a pásztorember
Térdre esik némán, igaz érzelemmel.

Megújul az oltár, palástos szolgája
Isteni hitéből lángokat rak rája.
Régi imádságát lemorzsolja szépen
S egy sincs köztük, ki meginogna hitében!

A dal pacsirtája is ide száll reggel,
Itten imádkozik vidám, meleg kedvvel,
S az a repkény ottan a külső oldalban
S az a mohanép is fohászkodik abban.

A szentegyháznak meg vézna tető-karja
Szinte reszket, mintha mozdulni akarna,
Mintha egy világot tartana ölelve,
Mintha most is buzgó népe volna benne.

Móra László: Szeresd az állatot!

Szeresd az állatot! Isten teremtette.
Mikor a földön járt, Ő is szeretgette.
Simogassad kézzel, simogassad szóval,
Becézgessed mindig neki való jóval!

Mert ha nem így teszel, megbántod az istent,
Aki csak teérted teremtett meg mindent.
Aki a szívedet azért dobogtatja,
Hogy te légy a földnek égi gondolatja.

Szeresd az állatot! Isten teremtette.
Mikor a földön járt. Ő is szeretgette…

1924.