Bölcsesség témájú versek

Kis János: Hymnus a bölcseséghez

Szívemnek legfelségesb bálványa,
Szűz bölcseség, hol van lakhelyed?
Világoknak roppant alkotványa,
Hol rejti őt titkos kebeled?
Oh, rég már, rég, hogy e szépek szépét
Nyomozom, mert istenség keze
Lelkembe metszette ő szent képét,
Hogy lélekké neveze.

A hol te, ég felséges magzatja,
Szórod fényed ragyogványait,
Ott örökös tavasz osztogatja
Elysium drága javait.
Legtisztább ég világos kristálya
Folyj a körül boldog vidéked,
Égi karok szent melodiája
Zeng idvezletet néked.

Az igazság s a virtus karjain
Jársz szép testvér szép testvériddel,
Ártatlanság virágos halmain
Vígan játszván víg kedvesiddel;
Orcáidon ragyognak rózsái
Hervadni nem tudó szépségnek,
Kezeidben virítnak pálmái
A tökéletességnek.

Benned érzés, vágyás, gondolatok
Zengnek felséges harmoniát;
Szívet tépő dühös indúlatok
Nem táplálnak ezer fúriát;
Homálytalan szemeidnek éli
A dolgoknak hatja velejét;
A holt bálványt istennek nem véli,
Lepje gyémánt bár fejét.

Néked örök rend arany láncai
Fűzik egybe a világokat,
Mellyek mint szép egyesség lyányai
Ölelkezve járják táncokat.
Irigy daemon néhánynak kebelét
Nem marcongja mérges dárdával,
Hogy a sereg másik kedvesb felét
Hizlalja prédájával.

Előtted a mindent-alkotónak
Nyitva vagyon rejtett műhelye,
Látd, az célja, hogy a legfőbb jónak
Ízlésére mívét emelje.
S azt ezerkép csak azért próbálja
Tisztításnak kemencéjében,
Hogy ragyogjon, lehullván homálya,
Istenek szép fényében.

Égi lakos, egek származatja,
Mindent szemlélsz égi formában,
Füled égi szent muzsika hatja
A világok vándorlásában.
Gyönyörűség legtisztább forrását
Szünet nélkül meríti szived,
S jótéteiben leli csak nyugvását;
Boldogság minden mived.

Oh! szivemnek szentséges bálványa,
Hol van, hol van örökös helyed?
Mért hogy lelkem, úgy a mint kívánja,
Nem mulathat itt alant veled?
Ah! eltűntél, eltüntél mitőlünk
Felsőbb lelkek társaságába,
S téged vélvén lelni, hányszor dőlünk
Csalárd árnyék karjába.

De ha szívem legszebb lángozatja
Feléd lobog hajnal jöttével,
Ha lelkem legtitkosb mozdulatja
Téged sóhajt nap lementével,
Jőj Kegyes, oh jőj Zephyrszárnyakon
Néked szentelt rejtekhelyembe,
Nagy leckéid mennyei hangokon
Éjfelenként sugalld fülembe!

Arany János: A hegedű

Krisztus urunk Szent-Péterrel
Vándorolván gyalogszerrel,
Magyarhont is útba ejté,
Az alföldet nem felejté,
Ha a beszéd nem szófia
És áll a géográfia,
Amit ugyan eldönteni
Szoroska hely az itteni.
Mondom tehát, mennek vala:
Elől az Úr, –
Nehány lépésre szótlanúl
Követte hű apostola.

Útközben egy csárdához értek,
Vendég ivott abban temérdek,
Azaz hogy mindenféle sok
Palóc, matyó fuvarosok,
Jó alkura, még jobb hiszembe’
Tehert szállítva Debrecenbe,
Bogárhátú, széles faru
Szekereik, mint egy falu,
Oly szanaszét, rendetlenül,
Hevertek az állás körül;
Míg a lovak, mint ünnepen,
Szélt vettek a széles gyepen
S nem látszanak busúlni rajta,
Hogy valaki el -, vagy behajtja,
Vagy eltévednek és soha
Nem lesznek a matyó lova.
Ellenben a jókedvű gazdák –
Ők úgyse’ gondolnak vele:
Busúljon a ló – arra bizzák –
Hiszen elég nagy a feje;
A kancsó kézről-kézre jár,
Énekelik, hogy: isz – sza már;
Hallani zajt,
Hangos kacajt,
Szidalmat is, épűletest,
Rohadt beszédekkel vegyest.

Péternek mindez új dolog,
Szeretné látni, hallani
Kissé közelről az egészet,
És, mintha vonná valami,
A csárda felé sompolyog,
Gondolva, hogy tán csak benézhet.
Aminthogy rögtön is bement,
Urának ellenére, ki
Szelíd hangon így szólt neki:
“Ne menj be, Péter!”
Nem mondja kétszer;
De, büntetésül, hogy bement,
Hátára hegedűt teremt.

S alighogy a küszöbre lép,
Alig fordúl egyet elébb,
Midőn körötte, mint a méh,
Felzendül a garázda nép.
“Huzd rá! huzd rá!” kiáltja mind,
Dolgozván a sok itce, pint;
Az egyik a borát köti,
A másik pénzét csörgeti;
Furfangosabb elmével egy
A léces kármentőbe megy
S a fürge csaplárnét kivonja,
Szintúgy repít belé a kontya,
És táncra-billegőn a pár
Elébe áll, nótára vár.
Péter pedig csak néze szét:
Mirevaló minde beszéd?
A hegedű… az oly csodás:
Nem látja ő, de látja más.
Hiába szólt, hiába kért,
Hogy ő a nótához nem ért: –
Tűzre olaj a kifogás,
Kopasz mentség, szabadkozás.
És már nőttön-növő dühök
Miatt a házpalló dübög;
Alant a ház pallója, fent a
Béketürő mester-gerenda;
Ütés ütésre, botra bot:
Veszedelmes egy állapot!
Én nem tudom, de gondolom,
Hogy abból Péter is kapott.

Az Idvezítő ezalatt
Szép csöndesen tovább haladt,
S midőn elérte a tanitvány,
Feléje fordult, így tanitván:
“Kiváncsiság bűnnek fele,
A rossznak már nézése ront;
Ki szántszándékkal lett bolond,
Hagyd ott! ne szólj aznap vele;
Józanság! a szavam, – de részeg
Ember elől én is kitérek.”

Víg legenda, 1853. április 17.

Eötvös József: Panaszok

Az ágon függ remegve
A zöld levél,
Körűlte vígan szállong
Az esti szél.

Mért kell lekötve lennem? –
Sohajtozik –
Zöld a mező s rajt minden
Virágozik.

De én az ághoz kötve
Csak rab vagyok,
A szép mezőn veled nem
Szállonghatok’.

S a szellő átsuhanva
A rét felett,
Magával visz egy száraz
Falevelet.

Mért kelle elszakadnom –
Szól bús szava –
A törzsről, hol az élet
Oly szép vala?!

Kit elragadt tövéről
A végezet,
A földön nem talál az
Más nyughelyet’.

1847.