Ady Endre: Kis, kék dereglye

Kicsim, holnap már elmész s itt marad
A Halálból egy oly kicsiny darab,
Amennyi voltál nékem:
Cirogató, édes asszonyfiók
S csókoló ellenségem.

Kis, kék dereglyém, várnak a vizek.
Csókokat adtál s nem tudtad, kinek
Adod majd igaz párját.
Vasút-kocsidban megigazitom
Siratón, hajh, a párnád.

Suta és tarka emberek között
Be jó volt itt a te kék köntösöd,
Kis, fitos, kék dereglye,
Majd a nagy-nagy örvényes vizeken
Jussak tán az eszedbe.

Most multam falják éhes, bús habok
S jelenemet eljövő pillanatok.
Megcsókolom kis orcád,
Hogy új csókok s új pírok azután
Irigyen bitorolják.

Jaj, csak kis szerelem az, ami öl,
Készülj, kicsim, a gőzös már fütyöl
S haldoklik szivünk kedve:
Csókos és boldog álmokat vigyél,
Édes, kis, kék dereglye.

Pásztor Árpád: A rohanó vonat

Most indul a vonat,
Most rabol el tőlem az alkonyat,
A vaskerék úgy csattog a sinen,
Mintha benne hánykódnék a szivem.

A kivilágos ablaksor rohan,
Dübörg a híd, elsiklik a folyam,
S az alvó falvak nem is érezik,
Hogy messze egy sziv most hogy vérezik.

Hogy mint röpül egy síró gondolat,
A merre fut szikrázva a vonat,
Egy messzi szem mint követ egy helyet,
Hogy gyászol el egy perc nagy éveket.

Át városon, erdőkön, falvakon
Barna fátyol mint leng egy kalapon…
Fekete haj… S mint drága ékszeren
A színtörés, mosolygó, tiszta szem…

És a vonat csak csattog és repül
Mindig csak messzebb, könyörtelenül
S szikrazászlója a mozdony felett
Száll, mint égő, fájó emlékezet.

Nyugat, 1910/5. szám

Tábori Piroska: Búcsuzás

Ködös alkonyat, terjeng a sötét.
Magam vagyok.
Nézem a kályha hamvadó tüzét.

Levelek égnek. Azoknak a lángja
Lobog, remeg.
Mintha a tűzhalál nekik is fájna.

Tűzből születtek, forró, tüzes vágyból.
Mely most is ég.
Valahol tőlem nagyon messze lángol.

Szava zenéjét mohón itta lelkem.
Én Istenem.
Te tudod csak, hogy mennyire szerettem.

Örök érzések, csodaszép szavak…
Lohad a tűz.
Belőlük már csak marék hamu marad.

Újra szítom, száraz virágszirommal.
Valaki küldte
Rajongó, meg nem ingó bizalommal.

Amíg az erdőt, nagy hegyeket járta,
A világ minden
Színes, szép virágát csak nekem szánta.

Nézem a tüzet: kialudt egészen.
Egy csomó pernye
Mered rám szemrehányón, bús sötéten.

A füstje szállt. Az ablakot kitárom,
Hadd szálljon messze,
Mint búcsúzó, utolsó, könnyes álom.

Rájnis József: Búcsú-vétel

Hát kell-e kőltöződnöm
Tőled, szemem világa!
Tőled, szelíd galambom!
Hát kell-e kőltöződnöm?
Ha úgy vagyon, galambon!
Bár légyen úgy, de szívem
Nem kőltözend tetőled;
Lám a kicsiny Szerelmek,
Kik, szép arany tegezből
Sok nyílakat röpítvén,
Orcádon üldögelnek:
E nyúgtalan Szerelmek
Megsebheték, s orozva
Szíved mögé szegezték.

1773.

Brassai Viktor: Sóhaj egy messzement barát után

Tarka levelek takarója alatt
aluszik már a holt táj.
Elhagyta meleg, jó pajtása a nap,
fejénél most a hold áll,
hidegen dobja sápadt sugarát
a hallgatag őszi tetőkre;
emlék ez a fény már, csak a régi barát
halvány, holt tüzű tükre.

Emlékké váltott tégedet is
egy pillanat, drága barátom,
ezentúl a te fényedet is
csak visszaverődve ha látom,
csak visszaverődve deríti volt
fényed jövő napjaim árnyát,
s csak mint az eltűnt napra a hold,
úgy hasonlít majd e sugár rád.

Pedig fiatal, borzas éveken át
életünk oly nagyon egy lett,
a könyv mellett ülve éjeken át
hányszor értük együtt a reggelt,
s hány együtt evett rossz ingyen ebéd
avas ízét érzi ínyem még —
s ahogy egyet fordult a kocsikerék,
be régvolt lett ez a nemrég.

S be rég volt az is, mikor szabadon
tág mellel jártuk a várost…
Kerítéseken és házfalakon
a vak gyűlölet kiabál most.
És mind magasabb a sok kerítés
és mind komorabb a házfal,
úgy csattan a hang már, mint az ütés
és eltölt keserű lázzal.

A szivekre fekvő mázsás levegő
kergetett téged el innét,
a láncokkal terhes, földreverő,
fojtogató kezű ínség.
Kegyetlen ujjak szorítása közül
kinzott mag, ahogy kipattan,
a baljós homályból, mely ránk nehezül,
úgy szállsz te most szökve, riadtan.

De boldogan is, mert ott, hova mégy,
van még szárnya a szónak,
s az igazságnak van szava még,
nem fojtja a markos erőszak;
ott, ha az önkény ökle tolul,
mellet feszit a szabadság,
s nem vész el, mint itt, gyámoltalanul,
akár a sárba szakadt ág…

Jó legyen utad. Röpítve vigyen
vonatod arra felé, hol
az értelem áll még, mit irigyen
lesve kerülget a téboly.
És vidd batyúid közt, vidd a hitet,
a sújtott ittmaradókét,
hogy a szennyes árban az a tiszta sziget
marad győztes, példaadó kép.

Berlin, 1936. október

Tóth Árpád: Záróra

Ásít már Zsuzsi, e francia bábu,
Ki sokat búsult délután, az árva,
S már alig várja, hogy ki legyen zárva
A sok költő, a sok illatos lábu.

Már nem soká ezt az örömöt nyújtjuk,
Amit nyújthattunk volna réges-régen,
Éjféli csillag ballag már az égen,
Legyen már esti vicceinknek múltjuk.

Olyanok vagyunk, mint egy őrült néger,
Ki önmagán kínjában fejet lékel.
Ez a versírás roppant hülye módi.

Elménk, egykor majdan vígabb bugyort láss,
Menjünk, nyissa ki a kaput a portás,
S bocsásson meg nekünk a gazda, Bródy.

1917.

Tóth Árpád: Lukács elmegy

Míg írom e pár sort,
Mint mondani szokás,
Kínosan feszengek,
Hogyisne, mikor –
Nagy bút hirdetek,
Nagy bajt zengek!
Hogy adjam tudtára,
Kíméletesen,
Olvasóm, önnek,
Hogy ránk mily borús,
Iszonyú, zordon
Napok jönnek?

Ezt nem érdemeltük a sorstól
Mégse, mégse:
Olvasta, kérem, hogy a Lukács
Elmegy Bécsbe?
Elmegy szegényke,
S ott marad végleg!
Ah, belehalunk ebbe
A nagy búba, félek!

De megérdemeltük,
Hazánk, valljuk be,
Ezt a bús sorsot,
Miért is törtünk
Szegény Lukácsnak
Az orra alá
Annyit sót s borsot?
Ah, mostan elhagy,
Miként Rómából
Bősz Corjolánus
Tovalépett,
Elhagy, mint Szent Pál
Anno dazumal
Az oláh népet.
Az, elhagy és többé
Nem boldogít minket
Panamák szagával,
S óh, jaj! háromszoros csapás!
A Tisza Pistát
Nem viszi magával!

1913.