Tarka levelek takarója alatt
aluszik már a holt táj.
Elhagyta meleg, jó pajtása a nap,
fejénél most a hold áll,
hidegen dobja sápadt sugarát
a hallgatag őszi tetőkre;
emlék ez a fény már, csak a régi barát
halvány, holt tüzű tükre.
Emlékké váltott tégedet is
egy pillanat, drága barátom,
ezentúl a te fényedet is
csak visszaverődve ha látom,
csak visszaverődve deríti volt
fényed jövő napjaim árnyát,
s csak mint az eltűnt napra a hold,
úgy hasonlít majd e sugár rád.
Pedig fiatal, borzas éveken át
életünk oly nagyon egy lett,
a könyv mellett ülve éjeken át
hányszor értük együtt a reggelt,
s hány együtt evett rossz ingyen ebéd
avas ízét érzi ínyem még —
s ahogy egyet fordult a kocsikerék,
be régvolt lett ez a nemrég.
S be rég volt az is, mikor szabadon
tág mellel jártuk a várost…
Kerítéseken és házfalakon
a vak gyűlölet kiabál most.
És mind magasabb a sok kerítés
és mind komorabb a házfal,
úgy csattan a hang már, mint az ütés
és eltölt keserű lázzal.
A szivekre fekvő mázsás levegő
kergetett téged el innét,
a láncokkal terhes, földreverő,
fojtogató kezű ínség.
Kegyetlen ujjak szorítása közül
kinzott mag, ahogy kipattan,
a baljós homályból, mely ránk nehezül,
úgy szállsz te most szökve, riadtan.
De boldogan is, mert ott, hova mégy,
van még szárnya a szónak,
s az igazságnak van szava még,
nem fojtja a markos erőszak;
ott, ha az önkény ökle tolul,
mellet feszit a szabadság,
s nem vész el, mint itt, gyámoltalanul,
akár a sárba szakadt ág…
Jó legyen utad. Röpítve vigyen
vonatod arra felé, hol
az értelem áll még, mit irigyen
lesve kerülget a téboly.
És vidd batyúid közt, vidd a hitet,
a sújtott ittmaradókét,
hogy a szennyes árban az a tiszta sziget
marad győztes, példaadó kép.
Berlin, 1936. október
