Tábori Piroska: Búcsuzás

Ködös alkonyat, terjeng a sötét.
Magam vagyok.
Nézem a kályha hamvadó tüzét.

Levelek égnek. Azoknak a lángja
Lobog, remeg.
Mintha a tűzhalál nekik is fájna.

Tűzből születtek, forró, tüzes vágyból.
Mely most is ég.
Valahol tőlem nagyon messze lángol.

Szava zenéjét mohón itta lelkem.
Én Istenem.
Te tudod csak, hogy mennyire szerettem.

Örök érzések, csodaszép szavak…
Lohad a tűz.
Belőlük már csak marék hamu marad.

Újra szítom, száraz virágszirommal.
Valaki küldte
Rajongó, meg nem ingó bizalommal.

Amíg az erdőt, nagy hegyeket járta,
A világ minden
Színes, szép virágát csak nekem szánta.

Nézem a tüzet: kialudt egészen.
Egy csomó pernye
Mered rám szemrehányón, bús sötéten.

A füstje szállt. Az ablakot kitárom,
Hadd szálljon messze,
Mint búcsúzó, utolsó, könnyes álom.

Brassai Viktor: Sóhaj egy messzement barát után

Tarka levelek takarója alatt
aluszik már a holt táj.
Elhagyta meleg, jó pajtása a nap,
fejénél most a hold áll,
hidegen dobja sápadt sugarát
a hallgatag őszi tetőkre;
emlék ez a fény már, csak a régi barát
halvány, holt tüzű tükre.

Emlékké váltott tégedet is
egy pillanat, drága barátom,
ezentúl a te fényedet is
csak visszaverődve ha látom,
csak visszaverődve deríti volt
fényed jövő napjaim árnyát,
s csak mint az eltűnt napra a hold,
úgy hasonlít majd e sugár rád.

Pedig fiatal, borzas éveken át
életünk oly nagyon egy lett,
a könyv mellett ülve éjeken át
hányszor értük együtt a reggelt,
s hány együtt evett rossz ingyen ebéd
avas ízét érzi ínyem még —
s ahogy egyet fordult a kocsikerék,
be régvolt lett ez a nemrég.

S be rég volt az is, mikor szabadon
tág mellel jártuk a várost…
Kerítéseken és házfalakon
a vak gyűlölet kiabál most.
És mind magasabb a sok kerítés
és mind komorabb a házfal,
úgy csattan a hang már, mint az ütés
és eltölt keserű lázzal.

A szivekre fekvő mázsás levegő
kergetett téged el innét,
a láncokkal terhes, földreverő,
fojtogató kezű ínség.
Kegyetlen ujjak szorítása közül
kinzott mag, ahogy kipattan,
a baljós homályból, mely ránk nehezül,
úgy szállsz te most szökve, riadtan.

De boldogan is, mert ott, hova mégy,
van még szárnya a szónak,
s az igazságnak van szava még,
nem fojtja a markos erőszak;
ott, ha az önkény ökle tolul,
mellet feszit a szabadság,
s nem vész el, mint itt, gyámoltalanul,
akár a sárba szakadt ág…

Jó legyen utad. Röpítve vigyen
vonatod arra felé, hol
az értelem áll még, mit irigyen
lesve kerülget a téboly.
És vidd batyúid közt, vidd a hitet,
a sújtott ittmaradókét,
hogy a szennyes árban az a tiszta sziget
marad győztes, példaadó kép.

Berlin, 1936. október

Rájnis József: Búcsú-vétel

Hát kell-e kőltöződnöm
Tőled, szemem világa!
Tőled, szelíd galambom!
Hát kell-e kőltöződnöm?
Ha úgy vagyon, galambon!
Bár légyen úgy, de szívem
Nem kőltözend tetőled;
Lám a kicsiny Szerelmek,
Kik, szép arany tegezből
Sok nyílakat röpítvén,
Orcádon üldögelnek:
E nyúgtalan Szerelmek
Megsebheték, s orozva
Szíved mögé szegezték.

1773.

Tóth Árpád: Záróra

Ásít már Zsuzsi, e francia bábu,
Ki sokat búsult délután, az árva,
S már alig várja, hogy ki legyen zárva
A sok költő, a sok illatos lábu.

Már nem soká ezt az örömöt nyújtjuk,
Amit nyújthattunk volna réges-régen,
Éjféli csillag ballag már az égen,
Legyen már esti vicceinknek múltjuk.

Olyanok vagyunk, mint egy őrült néger,
Ki önmagán kínjában fejet lékel.
Ez a versírás roppant hülye módi.

Elménk, egykor majdan vígabb bugyort láss,
Menjünk, nyissa ki a kaput a portás,
S bocsásson meg nekünk a gazda, Bródy.

1917.

Pósa Lajos: Bucsu Sárikától

Pá, pá, kedves Sárika,
Holnap megy a bácsika
Messze… messze… messzire…
A világnak végire.
Nem fogunk már karikázni,
Hintókázni, kocsikázni.
Már én többet el nem bujok,
Egy kis sipot meg nem fujok,
Nem mesélek Sárikának,
Mert elvisznek katonának.

No, ne sirj hát, muczikám,
Kis galambom, Sárikám!
Csókolom a jó szivedet,
Kis kacsódat, kék szemedet,
Visszajövök én megint,
Csak elmegyek egy kicsint
Katonásdit játszani,
Árkot, bokrot ugrani.
Elvinném én Sárikát is,
Nagyanyát is, apukát is,
Hej de mikor nem lehet!…
Arról senki sem tehet.

Tyüh pedig de szép dolog!
Örömembe táncolok,
Voltam én már másszor is,
Elmegyek még százszor is.

Jaj ha látnád Sárikám,
Milyen szép lesz a ruhám!
A kabátom, mint a hó,
Rajta pityke, ragyogó.
A nadrágom kupikék…
Isten tudja, hogy mi még!
Szép bakancs lesz lábamon,
Egy nagy bornyú hátamon,
Czifra puska vállamon…
Ugy bizony, kis angyalom!

Jaj de szép lesz majd, midőn
Játszogatunk a mezőn:
Jobbra-balra fordulunk,
Lépdegélünk, szaladunk,
Földre fekszünk hirtelen
És fölugrunk sebesen,
S egy percz alatt sorba állunk,
Várjuk: mit mond kapitányunk.
Parancsára térdelünk,
Föltartjuk a jobb kezünk,
Ujra talpra ugrosunk,
Bukdosunk és futkosunk
Egyenesen, kanyarogva,
Egy csomóba, csapatokba,
Addig-addig, hogy végtére
Rábukunk az ellenségre.
Akkor aztán van melegünk,
Rettentően veszekedünk.
Hallanád csak, Sárika,
Hogy harsog a trombita!
A dob pörög, a kard csörög,
Ágyu dörög, föld dübörög,
Mérgesen szól a sok puska,
Megszalad a csunya muszka,
A lovasság ad neki:
A pokolba kergeti,
Van is aztán örömünk,
Danolunk és nevetünk.

De egyszer csak, Sárika,
“Vigyázz!” – szól egy bácsika.
S a sok vitéz mind ugy áll,
Mint a… mint a… gyertyaszál.
Nemsokára hangzik a
Szép katona muzsika,
Parancsolják: “jobbra nézz!”
Arra néz a sok vitéz.
Tudod, ki jön, Sárika?
Hát a király bácsika!
Egy gyönyörü pej lovon
Végig vágtat a soron.
Kisérői fényesek,
Bárók, grófok, herczegek,
Nagy bajuszú katonák,
Generális bácsikák,
Tollas csákó fejükön,
Arany, ezüst mellükön.

A király most hirtelen
A sor előtt megjelen,
Dicséri a bátrakat,
Csillagokat osztogat.
Hogyha nekem ád: majd kérek
Teneked is ám egy szépet,
Megmondom, hogy jó leány vagy,
Ugye igaz, Sárikám, az?

No ne sirj hát, muczika,
Visszajön a bácsika,
Akkor megint karikázunk,
Hintókázunk, kocsikázunk,
A lugasba elbujok,
Egy kis sipot megfujok.
Megtalálsz majd nagyanyával,
Herminkával és Linkával.
Kis mise, nagy mise!
Akkor lesz még sok mese!
Holnap megy a bácsika,
Pá, pá, kedves Sárika!

Szenes Hanna: Egy perc

Elmúlt évezredeknek és az
Utánam jövendőknek határán állok,
S ifjúságom perzselő csókjával
Megcsókolom Kineret örökkévalóságod.

Én csupa láng voltam, te aki voltál.
Arcod hűvös volt, gondtalan.
Rugalmas, lágy bársonytested
Elnyúlt a hegység karjaiban.

Én most elmegyek. Visszajövek-e –
S mikor azt nem tudom.
De az örökkévalóság csókja
Égni fog az ajkamon.

Chacér Kineret (Maagan), 1941.

Tóth Árpád: Lukács elmegy

Míg írom e pár sort,
Mint mondani szokás,
Kínosan feszengek,
Hogyisne, mikor –
Nagy bút hirdetek,
Nagy bajt zengek!
Hogy adjam tudtára,
Kíméletesen,
Olvasóm, önnek,
Hogy ránk mily borús,
Iszonyú, zordon
Napok jönnek?

Ezt nem érdemeltük a sorstól
Mégse, mégse:
Olvasta, kérem, hogy a Lukács
Elmegy Bécsbe?
Elmegy szegényke,
S ott marad végleg!
Ah, belehalunk ebbe
A nagy búba, félek!

De megérdemeltük,
Hazánk, valljuk be,
Ezt a bús sorsot,
Miért is törtünk
Szegény Lukácsnak
Az orra alá
Annyit sót s borsot?
Ah, mostan elhagy,
Miként Rómából
Bősz Corjolánus
Tovalépett,
Elhagy, mint Szent Pál
Anno dazumal
Az oláh népet.
Az, elhagy és többé
Nem boldogít minket
Panamák szagával,
S óh, jaj! háromszoros csapás!
A Tisza Pistát
Nem viszi magával!

1913.