Rozáliám! te raktál
Arcúlatomra csókot.
Rozáliám! te raktál
E verseimbe csókot,
Teáltalad poétát
Tett énbelőlem a csók:
Légyen tehát tenéked
Szentelve e csomó csók.
Ha téged én, galambom,
Tisztellek ennyi csókkal:
Tisztelj te is, galambom,
Engem meg ennyi csókkal!
S meg ötvenennyi csókkal!
1794.
Nincs rajtam árnya bűnnek.
Nem érzek máma vétket.
Ó, csudatévő csókok,
Hogy szabad újra lenni
Jónak, szelidnek, szépnek,
Az ajkad gyermekajka,
Min szó még nem repült ki.
Egy csókjával a multat,
Csuf, gyáva, céda multat
A mély pokolra küldi.
Az anyám kezét fogom,
Áldott kis szőke gyermek;
Virágok vasárnapján
Falusi kis templomba
Áldozni most vezetnek.
Ó, csudatévő csókok,
Mámor, tavaszi, tiszta,
Ha értem jő a multam
Bűnnel, arannyal, fénnyel,
Jaj, ne adjatok vissza!
Szőke kis lány, csitt! csitt! csitt!
Hallgass, édes, egy kicsit!
Rózsabimbó pattan,
Három a csók, csattan –
Csitt! csitt! csitt!
Szőke kis lány, csitt! csitt! csitt!
Repüljünk csak egy kicsit!
Itt vagyunk az égben,
Viseld magad szépen!
Csitt! csitt! csitt!
Jer közel, édes! Így, az ölembe,
Szép fejedet vállamra lehajtva,
S míg szerelem-vágy ég a szívedbe:
Forrjon az ajkad hév ajakamra.
Nézd a virágot: lepke ha száll rá,
Szivesen adja szirmai mézét,
S váljon a csók bár lassu halállá –
Éli a percnek mennyei kéjét.
Félve, ha sejtném s bárki ha szólna:
Édes az ajk bár, méreg a méze,
S szörnyü halálnak lesz okozója
Percnyi gyönyörnek mámora, kéje.
Akkor is ajkam szép ajakadra
Forrna, tapadna szomjasan, – érzem.
Szép a halál, ha lány-ajak adja,
Bárha örökre vesztve az éden.
Édes leány, hamis leány,
Szivem panaszra kél –
Te csókolódtál lenge nád,
S hitetlenné levél!
Dalom csak félve reszketett
az első csók elé
S szép ajkidon azt jó korán,
Más boldog föllelé.
Ki volt e más? pirítsalak
Leányka általa,
Kivalljam-e? a kellemek
Igéző angyala.
Ezt eltagadnod nem lehet:
Hisz csókja árulón,
Öröklő fényben tündököl
Bűbájos arczidon.
Nem értik azt meg, csak a suttogók,
Hogy mi az édes, az igazi csók.
Nincs abba’ jog, nincs akarat, se szándék,
Nem csere az, de kölcsönös ajándék,
Szüli a perc váratlan, hirtelen,
Midőn egy szikra gyujt két födelen,
Édes a csók, ha alszik kedvesed
S mit önként adna, lopva elveszed;
Édesb a csók, ha durcás ajakat
Megrablasz csókért, melyet az nem ad.
Legédesb csók, ha minden szomju fél
A csókot adva, csókot lopni vél,
Ha vágyát érzi csak, de nem jogát,
Csak venni vágy s nem érzi azt, hogy ád.
Ám ilyen csókot is százat terem,
Nem házasság, de édes szerelem;
De ami ennek is még mézet ád:
Ha a világ, az irigy mostoha,
Mint őrszem leskelődik rá s reád,
S jön perc, hogy érzed: Mostan vagy soha!
S a karba kar és ajkra ajk repűl,
S minden erő s érzés az ajkba gyűl.
Mindenik első, végső mindenik,
Mindenik csókol és csókoltatik.
A vágy, mint búvár, amint vízbe ére,
Leszáll a pillanatnak fenekére –
Oh egy arasznyi percben mennyi kincs!
Nem csók az, hidd el, amely tiltva nincs!
Meg-látván a’ kis Klári
Aszszony-Anynyát tsókolni,
meg-tsalt, ugy mond, a’ Néném
kába volnék, ha hinném
hogy a’ férfi tsók tilalmas.
Antuskám is mondotta
esténkint a’ kapuba,
ne higygyek a’ Nénémnek,
jól tudgyák a’ Legények,
hogy férfi tsók nem tilalmas.
Mit tud ahhoz Antuskád,
mi tudgyuk a’ tsók dolgát
hogy ha egyszer Anya lész
‘s akkor tsókot adsz, vagy vész,
nem lesz férfi tsók tilalmas.
Ugy de mikor lesz e’ meg?
O! Aszszonyám mondgya-meg,
leszeke hamar Anya,
mert már tudom akkorra
nem lesz férfi tsók tilalmas.
“Ah mi jó, hogy itt talállak,
Gyenge lányka, alva látlak,
Alva e hűs domb alatt;
Most ugyan hó arcaidról
S e kis rózsás szűz ajakról
Csókomat nem űzheted.
Majd ha ébredsz, és piros lesz
Arcod, ajkad lángolóbb lesz,
Nem tudod, mi lelhetett;
Én pedig tudom nagyon jól,
Hogy szerelmes csókjaimtól
Ég s piroslik ajakad.”
Zongor így szólt s csókot ejte
Szép kis alvó kedvesére,
S tőle hirtelen futott.
Ébred a lány s érez ajkán
Hőt, s pirúlást álmos arcán
S andalodva tér haza.
Mégis a hűs domb füvére,
Hol megindúlt szűzi vére,
Jött alunni másszor is.
Oh de többé már nem szálla
Húnyt szemére kedves álma:
Szíve forrott, ajka hűlt.
Egykor ülve lelte Zongort,
A mosolygó szőke pásztort,
S monda nyájasan neki:
Csalfa Zongor, jól tudom már
Aki meglopott, te voltál,
Elragadtad álmomat.
Ah jer, adj álmot szememnek,
Adj nyugalmat bús szívemnek
Vagy vedd vissza csókodat.
Görbő, 1823
Jár a szellő édesen susogva,
Vágy, szerelem reszket ajkán,
Le-lehajtja szép fejét a rózsa,
Sok neki a boldogság talán.
Szerelemnek lágy ölében oly jó,
Ami bántott, elfeledni mind!
Lelkünk mint a habon úszó bimbó,
Letörve is élni kezd megint.
Mellettünk ül a kedves leányka,
Titkait kitárja a magány,
Mintha száz szív boldogsága verne
Égő szívünk egy mozdulatán!
Csak a szív ver… ajkunk oly néma!
Nem találunk hangot, szavakat,
Mint mikor a sok virág a réten
Eltakarja a keskeny utat.
Egy csók! s a szív minden érzeménye
Vallomást tesz… a leány megért.
A mienk ő. Új világot látunk,
És előttünk új, szebb pályatért.
Mintha többek volnánk embereknél!
Keressük a csillagos eget,
Azt hisszük, hogy közeledünk hozzá,
És alattunk a föld elveszett.
Óh szép óra, első csók órája,
Nem feledünk a végső napig!
Hull a rózsa… másé lesz a lányka,
Rólad a szív folyton álmodik.
A szépségének aszkétája lettem.
Szépség-bolond két szemem megvakítom
S szűzek csapatja úgy megy el mellettem,
Mint vak koldus előtt, ki zsoltárt mond a hídon.
És ólmot öntök hallgató fülembe,
Mert esti csöndben csókzenére vágyik.
S az éjszaka, ha zeng a szoknyák selyme,
Vakon és süketen egy ájtatost talál itt.
És erős béklyót csatolok kezemre,
Mert bársony vállat simogatni vágyna.
Erős béklyóban bünét vezekelje,
Mert nincs oly bársony még, mint az ő fehér válla.
A szépségének aszkétája lettem:
Vak zsoltáros az élet arany-hidján.
És zeng a zsoltár: ó asszony, egyetlen,
Csak egyszer szájamat a szájára szorítnám.
