Megüzentem a rózsámnak:
Mért adta a szivét másnak?
Mit felelt a rózsám rája?
Könnybe borult szempillája.
Mit ér a lány, hogyha nem hű!
Nincsen arra ezerjófű.
Szived soha be nem gyógyul,
Csak a sötét koporsótul.
Hűtlenség témájú versek
Lauka Gusztáv: Népdal
Szomorú leszek mig élek,
Már mégcsak nem is remélek,
A’ ki elvagyon feledve,
Hogy lehessen annak kedve.
Édes rózsám kezet adtál,
Hozzám hú mégsem maradtál,
A’ ki így játszik szavával
Elégedjék meg magával.
Nem kell nekem ez a’ város,
Ha nem vagyok benne páros,
Sem az élet, sem a’ világ –
Ha nem nyilik benne virág.
Ady Endre: Hiven sohase szerettem
Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.
Ha esküdtem s majd meghaltam:
Legjobb asszonyom megcsaltam.
Ha akartam, ha igértem,
Gonosz voltam tervben, vérben.
Ha öleltem, ha csókoltam,
Borús komédiás voltam.
Ha gondoltam a halálra,
Csalfán tettem, állva, várva.
Ha valakinek esküdtem,
Esküszóból mitse hittem.
Ha tébolyban elájultam,
Új nőben ébredtem, újban.
Ha od’adtam testem, lelkem,
Kerestem és mitse leltem.
Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.
József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.
Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szorítsd üres szivedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
Pósa Lajos: Kisütött fényesen…
Kisütött fényesen
Az igazság napja:
Csalfaságod az éj
El nem takarhatja.
Csalfaságod, kis lány,
Örök, halhatatlan:
Elmondom ezerszer
A világnak dalban.
Zokogó húrokon
Siromig siratlak,
Még a siron túl is
Szárnyain a dalnak.
Petőfi Sándor: A faluban utcahosszat…
A faluban utcahosszat
Muzsikáltatom magamat;
Tele palack a kezembe’,
Táncolok, mint veszett fene.
Huzd rá, cigány, siralmasan,
Hogy magamat kisírhassam,
De majd ott az ablak alatt
Húzzatok valami vigat.
Ott lakik az én csillagom,
Az én bujdosó csillagom,
Aki tőlem elbujdosott,
S világát mással éli most.
Hej cigányok, itt az ablak:
Most a leges-legvigabbat!
Ne lássa az a csalfa lyány,
Hogy búsulok csalfaságán.
Dunavecse, 1844. április-május
Madách Imre: Szerelmem
Lány, velem ne játsszál, hogyha hízelegni
Látsz, mint lanyha szellőt! – a szellő csevegni
Rózsák közt szokott csak, rózsa a szerelmed.
Hogyha megcsalsz, a szél vad viharrá éled,
S rettegj, rettegj szörnyű bosszujától!
Lány, velem ne játsszál, hogyha tünde kedvvel
Fényleni, ragyogni látsz – óh tudd, a tenger
Holdfénynél ragyog csak, holdfény a szerelmed.
Hogyha megcsalsz, éj lesz, mélye az enyészet.
S rettegj, rettegj szörnyű bosszujától!
Lány, velem ne játsszál, látván álmodozva!
Ezt az álmot rám csak tündérének hozta,
És e tündérének, lányka, a szerelmed,
Hogyha megcsalsz – majd a vad oroszlán ébred,
S rettegj, rettegj szörnyű bosszujától!
Bajza József: Emma
Volnék bár hegyeken lebegő szél, messze röpűlnék,
Messze, hol érzelmim kínja nem érne utól.
Volnék bérci patak, lerohannék sziklatetőkről,
S eltűnném a nagy tengerek árja közé.
Lomb vagyok; a szerelem szép fáján hervadozó lomb,
Melyet hűtlenség játszi fuvalma letört.
Míg lebeg a hegyi szél s lezuhog vigan a patak árja,
Száradok én; a bú lassú halállal emészt.
Pósa Lajos: Nosza, czigány, ne légy álmos!
Nosza, czigány, ne légy álmos!
Verjed, verjed, te czimbalmos!
Ne azt verd, a másikat!
A melyik majd megríkat!
Tudod, melyik a nótám,
Az, hogy megcsalt a rózsám.
Nesze, czigány, egy ital bor!
Talán jobban vered akkor!
Kocczintsunk hát egy nagyot!
Ördög vigye a papot!
Tudod, melyik a nótám,
Az, hogy megcsalt a rózsám.
Tóth Kálmán: Megálmodtam…
Megálmodtam egy álomban
Nagy hűtelenséged:
Rózsás, piros koporsóban
Láttalak volt téged.
Szép kis fejecskéden
Fehér koszorú volt,
Arczodon boldogság,
Az enyémen bú, gond.
Vagy tán nem is volt az álom,
Hisz mostan is ugy van:
Gyönyörü kis fejecskéden
Most is koszorú van. –
Menyasszony-koszorú
Fénylik, ragyog rajta…
…És számomra meg vagy
Mindörökre halva!