Egy lány hajába hullt,
A véletlen, a szél
Hozta. Gyűrött kis múmia-levél,
A sötét fürtök közt pihen:
Vándor, különös, oda nem való,
Szomorú idegen,
Egy lány hajába hullt, most ott pihen.
A lelkem is, ha lány hajára száll,
Ott úgy pihen,
Mint ez a vándor,
Ez a szomorú, száraz idegen.
Hogy megpihent: tán maga sem hiszi,
Egy pillanat – s a szél tovább viszi,
Tovább, tovább…
Hull a levél le a fáról,
Kedves rózsám mért haragszol?
Ne haragudj, békélj már meg,
Az Isten is csak úgy áld meg.
Szentmihálykor deres a fű,
Ritka leány az, aki hű;
Az én szeretőm is csalfa,
Szivem gyakran szomorítja.
Szép az almafa virága,
Boldog, kit szeret rózsája,
Szeress rózsám, mint szeretlek,
Hogy én is boldog lehessek.
Palota, 1847.
Esküszegte lyánka! emlékezzél
Arra, amidőn: “Ah meg ne vessél”,
Igy imádva téged kértelek;
“Légy kegyelmes én irántam, s szíved
Add nekem, ki csak tenéked híved
Voltam, és leszek, míg létezek.”
Akkoron kérő keblemre dűlve,
S a szerelm’ tüzétől fölhevűlve,
Ezt rebegték csalfa ajkaid:
“Hő szivem tiéd csak, drága lélek!
Esküszöm, hogy csak tenéked élek;
Szünjenek könyűid, bánatid.”
Én ezáltal istenülve lettem,
És keserves sorsom elfeledtem,
Emma! gyönge karjaid között.
Édenek nyilának én előttem,
Nem borultak fellegek fölöttem,
Tőlem a bú mind elköltözött.
Ámde mily rövid volt boldogságom,
Mily korán eltűne mennyországom,
Én, ah, nem gondoltam volna azt!
Estem édenből nagy pusztaságra,
És juték keserves árvaságra,
Marja a bú szívem, és hervaszt.
Hő imádód s kedvelőd elhagytad,
Szívedet te ismét másnak adtad,
Engem elfeledve, csalfa lény!
Jól van! én lemondok mindenről már,
Engemet kietlen puszta hely vár
Éjszak hófödözte bús ölén.
Isten véled hát örökre, édes
Tárgya hő szivemnek, ah negédes
Csalfa Emma! isten véled hát!
Majd ha egykor értem, szinte árva,
Eljösz, éjszaknak havát bejárva,
Megleled hű Múzsafid porát.
Selmec, 1838. október 26.
Szekeres Katóka kedden, éjféltájba
Sír, zokog magába, magányos szobába.
Maroshegyi posta hozta a levelet:
“Szombat este óta nem törődöm veled!”
Feltükrözik a nap maroshegyi tóba,
Törüli a szemét Szekeres Katóka.
Könnyű, sebes szóval írja a levélbe:
“Megcsaltalak rózsám még csütörtök délbe.”
1901.
Zokogva bucsuztál síromtól,
Szerettél nagyon, jól tudom.
Emlékem elkisért szobádba
És elkisért még száz uton.
De jött egy uj tavasz, virágos
És felkacagtak új dalok.
Emlékem illatként eloszlott:
Már nem vagyok!
Uj bűbáj szállt szived-szemedre,
Uj vágyak lopják álmaid.
Oly könnyü-könnyü elfeledni
A temető virágait.
Szeresd csak őt, mint egykor engem,
Kacagjanak a nászdalok,
Súgjad szerelmesen szivébe:
Tied vagyok!
Vágyszomjas, nyári éjszakákon,
Sóvárgott órák idején,
Megszegem bús sirok tilalmát
És halkan, messze szállok én.
Virágmezőkre, Indiákra,
És teli szórom ablakát:
Álmodja üdvét, ahogy én is
Álmodtam át.
Szeresd csak őt, mint egykor engem,
Csókold, öleld, szerelmesen.
Ne férjen szivedhez a multnak
Emléke sem.
Jaj de csalfa, jaj de csalfa
A leány,
Hány elhagyta a kedvesét,
Jaj de hány!
De nem marad büntetlenül
Egyik sem,
Mert a csalfát nem szereti
Senki sem.
Nem búsulok, nem búsulok
Én többet,
Nem hullatok, nem hullatok
Több könnyet.
Vannak lányok, találok én
Magamnak:
Ki engemet örömest meg
Csókolgat!
1862
Elpanaszlom a szomorufűzfának:
Fáj a szivem, valahányszor meglátlak.
Rám hajlik a szomorúfűz, ugy sajnál –
Azt susogja, kis angyalom, megcsaltál.
Elmondom a fülemilemadárnak:
Rám se nézel, mással mulatsz vasárnap.
Fülemile búsan dalol, ugy sajnál –
Azt dalolja, kis angyalom, megcsaltál.
Szól a lélekharang…
Huzzák valakire,
Akárkit kérdezek,
Nem tudja, hogy kire.
Huzzák, soká huzzák,
Végtére megállnak…
Béke, nyugalom a
Kiszenvedt porának!
Hej! bárcsak meghuznák
Ujra valakire…
S egy csalfa kis lánytól
Kérdenék, hogy: kire?…
De nem én kérdeném,
Hanem más akárki…
És az én elhagyott
Nevem mondaná ki!…
A szív a legfurcsább csavargó,
Vigyázzatok reá nagyon!
A megszokás halála néki,
De mindig kész van útra kelni,
Ha nyílik raja alkalom.
A szív a legfurcsább csavargó,
A tolvaj-utat kedveli,
Hiába tiltja tilalomfa,
Nem hajt veszélyre, tilalomra,
Még vakmerőbben megy neki.
A szív a legfurcsább csavargó,
Minden lépése uj talány:
Onnan szalad, hol rája várnak
S hivatlanul oson be másnap
Pár ragyogó szem ablakán.
A szív a legfurcsább csavargó,
Ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elüzték egyszer,
Hívhatják vissza bár ezerszer,
Nem látják többet sohase.
A szív a legfurcsább csavargó –
Dölyfös kacajjal elszalad,
Hogy megalázva, elgyötörve
Visszalopódzzék a küszöbre,
Hol csupa dacból megszakad.
1912.
Zavaros a Duna vize,
Csalárd a szeretőm szive;
Csalárd szivű, hamis lelkű…
Be kár, hogy oly szép termetű!
Ha én aztat tudtam volna,
Hogy a hited olyan csalfa,
Rád sem néztem volna soha,
Verjen is meg a Jehova!
Engem ugyan megcsufoltál,
Szeretődnek elvállaltál,
Elvállaltál, megtagadtál,
Engem szépen itthon hagytál.
Sima képedet a ragya
Ezért veretlen ne hagyja;
Vagy ha fenn ülsz a lovadon,
Ess le róla, – rugjon agyon.
1846.
