Lobog a láng, a szél sikoltva
Paskolja, rázza ablakom…
Ni hogy meglibbent az a sárga
Gyűrött papír az asztalon,
S a többi mind hogy megmeredt!
A halom írás mozdulatlan,
És csöndben, némán, csöndben, halkan,
Csak az az egy libeg-lebeg.
Kihűlt a tűz, későre járhat,
Az órák éjfélt konganak…
Ni most kiválik az a sárga
Papir, – felém száll, – rám tapad –
És megpihen szivem felett!
Lelkemben titkos borzalom van
Mikor kínnal letépem onnan,
S elolvasom a ráírott nevet.
Az ablakom üres telekre nyílik;
lenn sápadt fű s a fűben ócska hintók,
a hintókon szerelmes-éhes macskák,
cicázók, fázók, egymásra kacsintók.
Egy sárga tűzfal áll csúcsosan, búsan,
mint vénkisasszony egy sötét teremben.
Meredt árnyéka: szűkös toalettje
az estbe hull s a rossz hintókra lebben.
…Öt óra csak. De késő ősz. Sötétség.
Az első hó már kiváncsi a földre.
Egy csillag sápad át pirosból zöldre.
Egy ablakostót jön. Az arcán kétség.
Megáll. A vak, üres telekre bámul –
s egy mécs gyúl föl a tűzfal ablakábul.
Megindult a föld alattunk,
Vagy magunk előre hajtunk?
Hol vagyunk most, a pokolban?
Hosszu barlang szája horkan.
Csattog, felsikolt a sárkány,
Tarjagos füstfelleget hány.
Rajzik a szállongó szikra.
Hogy forog az izzó szikla!
A sötéttel küzdve langal
Végig a függő bazaltfal.
Mintha régi füstös képek
Alakjai élednének…
Angyalok, kövült barátok
Morogják a Miatyánkot,
Olvasót pörgetve ottan
A meredek szirttorokban.
Vagy talán csak víz esése
Bérc öléből a mélységbe?
Most a síkra ereszkedtünk.
Mi robog, zúg el mellettünk,
Vissza őrülten mi csörtet,
Összeláncolt sor kisértet?
Mi jövünk magunkkal szembe,
Megfordulva vagy kerengve?
Itt egy város, ott egy zárda
Tornyai rohannak hátra.
Milyen álom, milyen élet!
Hogy szorulnak percbe évek!
Hallga, hóha! most megállunk,
Itt kiszállunk, ott beszállunk.
Tölgyei a rengetegnek
Álmaikból fölrezzennek.
És a csöndes erdőn a fák
Mélabúba
Összesúgva
Társaiknak mondogatják:
“Hegyeink méhéből – kérded –
Hova lettek a tündérek?
Gnómok, rémek, gyíksárkányok,
Óriások, tüzet hányók?
Szörnyeinkről már maholnap
Még a dajkák sem danolnak.
Emberek nyeregbe fogták,
Nézzed – imhol lovagolják…”
Estharangnak hangjainál
A nap sötét fellegbe száll,
A földmivelő és a méh
Sietnek már haza felé.
Álmosan cseveg a patak,
Elnyugosznak a madarak,
A lenge szellő így susog:
“Jó éjszakát, szép virágok.”
S a virágok lassan-lassan,
Oly csendesen, oly titkosan,
Hogy csak a költő hallja meg,
Titkaikról beszélgetnek.
Beszélgetnek napsugárról,
A szerelmes csalogányról,
Ezerszinű pillangóról,
A lengéről, csapongóról.
Mily csevegés, mily suttogás!
Mennyi illatos sóhajtás!
Mennyi édes vágy és remény!
A virág is remél – szegény!!
De egyszerre mily némaság?
Felt?nt az ezüst holdvilág,
Mélyen hallgat minden levél,
A hold tündérregét beszél.
És a virágok hallgatnak,
Hol sirnak, hol mosolyognak,
Néha egyik ezt susogja:
“Mintha csak felőlem szólna.”
S regél mindig csodásabbat,
Mindig bűvös bajosabbat; –
A virágok elszunnyadnak,
Kis tündérekről álmodnak.
A hold szeliden letekint,
És csak ragyog s regél megint.
Mért oly bánatos sugara?
Mért hull köny a virágokra?…
Hallom, Küküllő, ügyes vagy,
két kezed mindenre rácsap.
Fúvod a szót, mint a pihét,
de amit megmarkolsz, tiéd.
Benned megolvad a vas
s mosolyod bankót ragaszt.
Ébrenalva mosolyogsz,
játszi tündér mosolyod,
de alatta zúg az ördög,
hozza trónján Dózsa Györgyöt.
Félarcod álomország,
félarcod Oroszország.
Látod, engem a Hortobágy
partján rángat a délibáb,
börtönöm Basahalma,
be vagyok itt vasalva.
Sokan szerencséd ugatják,
pusztuljanak az ebadták!
Ne legyen a magyar hüllő,
legyen mindenki Küküllő!
Kinyújtom feléd parolám,
te vagy legjobbik cimborám!
Ódon vagy s forradalmár,
poéta vagy és kalmár.
Kérlek, szabadíts ki innét,
börtönömből kopogok!
Add kölcsönbe csak egy napra
egy elhasznált mosolyod!
Ócska szobában vak tükör a polcon,
Kopott homály, rég csukott ablakok.
De néha meglebben a függöny szárnya,
Betör egy régi, tüzes nyár sugara,
Messzi fényt isznak a tükörlapok.
Forró szél zúg a holt szobán keresztül,
Kábít rég-hervadt rózsák illata,
Törött hegedű pattant húrja rezdül,
Míg tűnik a fény, a szobára csend ül
S mindent belep hétköznapok pora.
Nagyapó! Nagyapó! Édes nagyapókám!
Mi bajod, galambom, édes kis fiókám?
Jaj, lelkem nagyapó, sok földet bejártam,
De még soha olyat, mit a konyhán láttam!
Mit láttál, mit láttál, édes kis fiókám?
Ördögöt-bördögöt, édes nagyapókám!
Láttam a két szemét, huh, de hogy szikrázott!
Úgy megijedtem, hogy a hideg kirázott.
A szeme szikrázott, a foga csikorgott,
Drom, drom, dromdoromdrom, jaj de szörnyen morgott!
Fogát csikorgatta, száját tátogatta.
Óh, lelkem nagyapó, te csak nevetsz rajta.
Pedig rajtam kívül látta Sári, Mári,
Hogyha ez sem elég: Katóka meg Klári.
Sári, Mári, Klári, Évike, Katóka-
No még most sem hiszed, édes nagyapóka?
Mondá nagyapóka: ezer milljom átok!
Mégse tréfa dolog, ha ennyin láttátok,
S nagy bajusza alá mosolygását rejtve,
Szép lassan elindul, konyhát útba ejtve.
Évikével kezén elől nagyapóka,
Aztán Sári, Mári, Kalári, Katóka.
(Be kár, hogy nagyapó vállán nincsen mente,
negyvennyolcban se volt ilyen regimentje!)
Megy nagyapó bátran, előre, előre!
Ilyen bátran ment ő a csatamezőre.
Kemence ajtaját kinyitja botjával,
S eltűnik az ördög szemével, szájával.
Mindahányan vannak, nevetnek a mókán,
S egy szívvel kiáltják: Édes nagyapókám!
Ülök az asztal-trónon,
Én, mámor-fejedelem
S fejemet, a süllyedtet,
Följebb-följebb emelem.
Nagy szemeim tüzelnek,
Fülemben ifju dalok.
Orrom, szám, szivem töltik
Muskotályos illatok.
Boros, nagy dicsőségem
Villámlik, szinte vakít.
Kiáltok: “Hozzatok, hejh,
Egy inséges valakit.”
“Ma királyi kedvem van,
Ma az élet meghatott,
Ma sajnálok, ma szánok,
Ma szeretek, ma adok.”
S az első bús jöttmentnek
Pénzecském megcsörgetem
S királyian, vidáman
Lábai elé vetem.
Ó, hogy nem úntat
A régi kútat
Elnézni csendbe…
Kávája csempe,
Vén fala süppedt;
Rozsdálva csügged
Vas lánca, s zizzen,
Ha a szél szisszen;
Fekete víz lenn
Olajos, olvadt
Fénnyel a holdat
Ringatja hosszan;
Mereven moccan
A hűvös holdkép,
Ó, éppen olyképp,
Úgy felborulva,
Mint úszó hulla
Bús, sárga arca,
Mint éji, titkos,
Szegény öngyilkos
Bús, sárga arca.
Ó, hogy nem úntat
A régi kútat
Elnézni csendbe…
1916.
A tápai templom öregebb apádnál,
Vénebb a kriptában pihenő apátnál,
De az Isten régibb, mint a régi oltár,
Idősebb ő minden kő-kövön templomnál.
A tápai lányok mennek a misére,
A tápai vének várnak az igére,
A földek esőre, a kaszák a nyárra,
Nincstelen szegények egy nagy aratásra.
