Munka témájú versek

Sziráky Dénes Sándor: A megismétlődött teremtés

Amikor elzakatolt feletted az űzős napi robot,
gondolsz-e rá, ki volt az,
aki a fáradtság után izmodba új erőt lopott?

Azt hiszed, mert véresre serkedt a tenyered
a kemény kaszanyéltől,
hogy te termeled az éheseknek a kenyeret?

Amikor kézben tartod a kenyered karéját,
nem csodálkozol, mért történt,
hogy a vetés fűlándzsái átszúrták a föld héját?

Nem zengte át idegszálaidat a hír a
megismétlődött teremtésről:
egy magház meghasadt, s felemelte fejét a rózsaszín csíra.

Amikor kiújul fölötted az űzős napi robot,
gondolsz-e reá, miért van az,
hogy az Ismeretlen elhalt izmodba új mozdulást hozott?…

Benedek Elek: Kis falumon néma csend ül…

Kis falumon néma csend ül,
De a mezőn kasza csendül.
Otthon csak a beteg maradt,
A többi mind búzát arat.

Merre nézek kalásztenger,
Mindenfelé dolgos ember;
Hull a földre verejtéke,
S szaporodik, gyűl a kéve.

Még a földön harmat csillog,
S kasza, sarló már ott villog,
Nap fölkeltét meg se várva,
Kint van a nép a határba.

Csillagok tán földre szálltak?
Búzakeresztekké váltak?
Ahány csillag nyári éjjel,
Annyi kereszt szerteszéjjel.

Itt is, ott is csendül a dal,
S nincs vége az alkonyattal.
Együtt dalol ember, madár,
Daltól zeng az egész határ.

Hej, ez a dal! Nincs szebb ennél!
Mintha mennyországban lennél.
Nincsen az kótára szedve,
Csak úgy terem a szívekbe.

Szívben terem, szívhez talál,
Minden szava az égbe száll,
Hozzá, ki mindnyájunk Atyja,
Ki az áldást osztogatja.

Száll az ének, száll az égbe,
A végtelen mindenségbe:
Uram, kitől minden ered,
Áldott legyen a te neved!

Kibédi Sándor: Ballagni a juhok után

Mint egyszer, –
haragudjon, avagy
nevessen az ég:
vidáman fütyörészni,
mogyorópálcával
csapdosni a bokrok leveleit
s napszállat után
hanyatt feküdni a forró füvön,
tereferélni kacér csillagokkal.
Reggel – még félig álmosan –
csettinteni a négylábú társnak:
hé, Bundás, elébe, kerítsd, –
és derűsen, táguló tüdővel
szippantani a hegyi levegőt,
kurjantani pár hatalmas-nagyot,
rikkantani egy-két mord igét,
majd csendesen, henye gonddal
szemlélgetni a turmát,
ballagni szótalan, némán
a bégető juhok után…

Farkas Antal: Aratás

Benépesült a délibáb hazája:
Pacsirtaszóra kelő szorgalom
Munkás csoportja izzad szakadásig
A forró fényben, híves hajnalon.

Még a fiastyúk is feljő, mikorra
Daluk elszunnyad öreg éjfelen.
Egy rövid álmot alszanak szegények
És táboruk megint talpon terem.

Ó, hány bukik fel, elejtvén kaszáját
A nap hevében, munka nehezén.
Hánynak vére festi meg a tarlót
S az új kenyérből nem harap szegény.

Ki verejtékkel öntözi a földet,
Annak fekete kenyér se marad…
Mért hazudjátok hát, hogy aki szánt, vet,
Aki dolgozik, izzad, az arat?

Hiszen a magnak más tartja a zsákot,
Lefoglalózza a jövő tavaszt,
S tarlók kopárán szomorún csatangol
Éhes gebéje mellett a paraszt…

Reviczky Gyula: Aratás

Lekonyul a búza feje;
Aratásnak van ideje.
Gazda ember kaszát penget,
Ugy vágja a sűrü rendet.

Hangzik a dal munka közbe,
A kévét igy kötik össze,
Sárga kalászt egybehányva,
Mind izzad, de egy se bánja.

Elindulnak nagy szekéren,
Koszorú van közepében,
Aratásnak koszoruja;
Igy mennek be a faluba.

A legvénebb béres aztán
A tornácz elé akasztván,
Körüle vig arcu lányok
Járnak aratási tánczot.

S a gazda pihenni dől le,
A gond messze van ma tőle.
Ha csorgott is verejtéke,
Mégis nyugalom a vége!

Móra László: Letarlott földön ünnepoltár

Emberhangyák nyüzsögnek szerte.
Aratnak hajnal óta már.
Aranyszedőknek szőnyegére
Tengersok kincset szór a nyár.
– Ma ünnepet ül a határ.

A munka zajlik egyre, egyre.
Az Égen itt-ott felhő ácsorog.
Kaszának éles pengéjére
A búza könnye rácsorog.
A sok kalász megtántorog.

Meghal, mint szent csatán a hősök.
Az emberért a porba hull.
Keresztre rakják, megfeszítik.
A szívét elszedik rabul
S vérét fogyasztják balzsamul.

Keresztben áll az évi termés.
Megáll a szorgos sok tenyér.
Letarlott földön ünnepoltár
A föld véréből nőtt kenyér;
S imádság-fénye Égbe ér.

Keresztben áll az évi termés.
A mindennapi kenyerünk.
Szegényes, tépett asztalunkra
Az Isten adja fel nekünk,
És várja, hogy a szent kenyérhez
Méltók és emberek legyünk!

1926.

Csizmadia Sándor: Minek panaszkodsz?

Minek panaszkodsz?!
Hogy rosszul bánnak itt veled,
A szidalom a kenyered.
Késő éjjel s a kora hajnalon
Igát vonszolsz, akár a jó barom.
Ne hasztalan panaszt
Forgass fejedbe:
De az igádat tedd le!

Mit érsz a jajjal?!
A lelkedet kisírhatod,
Széjjelszakadhat a karod.
Mondhatsz ezer meg száz imát,
Senki sem fog gondolni rád,
A megmentőd csupán
Csak egy lehetne:
Csak az igádat tedd le

Látod a síkot?!
Mire tanít a nyilt mező,
Hol milliók jóléte nő?
Ki tőled mindent megtagad,
Attól tagadd meg önmagad.
Az elhagyott réten
Misem teremne:
Csak az igádat tedd le!

Legyél csak ember!
Ha megszőkül majd a kalász,
S vígan tekint reája más;
Ha mindenórás a határ,
S mindenki a kezedre vár;
Huzódj te el s ki ne
Menj a melegre –
Csak az igádat tedd le!

Reviczky Gyula: Jelszó

Munkára fel, versenyre fel,
Magyarhon ifjai!
A mit ma végezhettek el,
Kár elhalasztani.

A gyors idő is ép’ olyan,
Ugy űz ma holnapot:
Mint habra folyvást hab rohan.
Fel hát! dolgozzatok!

A percz, ha tünt, meg nem kerül
Annak, ki ácsorog.
Fut az idő szünetlenül,
Kereke zúg, forog.

S elsöpri, a ki véle nem
Tud lépést tartani.
Fel hát, jövendő nemzetem,
Magyarhon ifjai!

Dicsőn végezni: rajtatok
Mulik s nem másokon,
Mit boldogult apáitok
Megkezdtek egykoron.

Teher, nyüg enmagának is,
Ki csak lustálkodik.
Magának is, honának is
Él, a ki dolgozik.