Csak akkor látod őt, ha szürke éjjel
száguld tovább gőzvasút veled,
s a hajnal mérgező lehelletével
leng tejszinűn az alvó táj felett.
Merengve megy előre, méla, álmos,
lovát magára hagyja, szántani,
olykor kitárja karját, mint a táltos,
csillognak inge hószín fodrai.
Roskadt inakkal lassan ballag aztán,
bölcs mélabú van napsütötte arcán,
de szem nem látta őt könnyezni még.
Mint egy bus isten jár a zöld mezőben,
döbbenve nézem, mint halad előttem,
és nem tudom, mi bántja nagy szivét.
Tele rakták száraz galylyal
a kis taligát,
Mert hát otthon fűteni kell
a hideg szobát;
A kis Miska elül húzza,
Margit tolja szépen,
Jutka meg az elhullott fát
viszi a kezében.
Amióta Évike a szobalány,
Hej, huj, szobalány!
Nincsen tükör a szobámnak falán,
Hej, huj, a falán.
Azóta itt minden olyan ragyogó,
Hej, huj, ragyogó!
Megláthatja benne magát nagyapó,
Hej, huj, nagyapó!
Szobalányom volt már nekem olyan is,
Hej, huj, olyan is,
Tessék-lássék söpörgetett a hamis,
Hej, huj, a hamis!
Hej, Évike, az csak ám a szobalány,
Hej, huj, szobalány!
Nem is adnám a világért, de nem ám!
Hej, huj, de nem ám!
Alig virrad, a szürke, rongyos tábor
Ott áll már megszokott helyén
És meg nem válik a gyár kapujától,
Míg veszve nincs minden remény.
Hideg a tél, hótól fehér –
És nincs kenyér!… És nincs kenyér!…
A szennyes gyárfalak rájuk merednek
Büszkén, komoran, hidegen;
És mintha mondanák az embereknek
Haraggal, búsan, ridegen:
“Gyávák vagytok, íme, a bér –
Nincsen kenyér!… Nincsen kenyér!”…
“Mit ér az erő izmos karotokban,
Ha nincs bennetek akarat?!
Ha gyáva szívvel, bambán, elhagyottan
Viselitek a láncokat?!
Ha nem mozdul, pezsdül a vér –
Nincsen kenyér!… Nincsen kenyér!”…
“Szeretnétek bejönni, az igába
Hajtani újra nyakatok;
Pénzt gyűjteni, mint egykor, garmadába,
Mikor szántottak rajtatok!
S mit kaptatok a kincsekér’?
Nincsen kenyér!… Nincsen kenyér!”…
“Maradjatok csak künn és ha az észnek
Szavára nem hallgattatok,
Majd megtanít az inség, hogy a létnek
Alapja nemcsak a dolog:
Az összetartás többet ér –
És lesz kenyér!… És lesz kenyér!”…
Az éhes had a fal szavát nem érti,
Tompult aggyal csudákra vár;
Az ész tanácsa elől félve tér ki,
Koldusként házról-házra jár.
Rimánkodik és esdve kér –
Mert nincs kenyér!… Mert nincs kenyér!
Meg lehet esmérni kit-kit munkájáról,
Mint a sast körméről, s a tehént vajáról.
A munkás méhecskék egykor mézt csináltak,
Melyen a rest herék soká disputáltak.
Nem tudván magok közt lépni egyezségre,
A darázst bíróul választották végre.
Ki jó pénzért előállván hívásokra,
Függeszté füleit a bizonyságokra.
Barnák, s kurták azok, a tanuk így szóltak,
Kik ott táboronként repdestek, s danoltak.
A méhek rettegtek, látván, hogy ővelek
S a herékkel közös a nevezett jelek.
Sok egyéb tanukat a darázs esketett,
Semmi bizonyosra de mégsem mehetett.
Előhívattatta a dolgos hangyákat:
De ezek sem tudtak adni több próbákat.
Két hónapja immár, mond egy, hogy foly perünk,
Munka ideje van, s mindnyájan heverünk.
Azonban költséggel tartjuk is a bírót,
Ő eszi a vajat, mi isszuk az írót.
Miért húzza vonja perünk ily sokára?
Lépjen a dolognak az igaz okára.
Csináljunk mindketten ma mézet előtte,
Így meg fog tetszeni, a lépet ki szőtte.
Nem jó lessz! a herék rútul kiabáltak,
De minthogy a méhek örömmel ráálltak;
Az értelmes bíró közöttök széjjelnéz.
Tudom már én, úgymond, kiké legyen a méz,
S azt nagy dicsérettel adta a méheknek,
S éhes szemek koppant a felpereseknek.
Így kéne ítélni: gyakran a törvények
Az ártatlan perest bészívó örvények.
Így processzus gyanánt a bölcs biró lenne,
S tiz-húsz esztendőre egy kis ügy nem menne,
De addig pereltünk sokszor mi egy csigán,
Hogy mikor megnyertük, osztoztunk a haján.
Azt ami benne volt, a bíró kiszopta,
S a hosszas processzus időnket ellopta.
A törvénykönyv oly vólt, mint egy sűrű csere,
Hol megbútt, akinek hamis volt a pere.
A rejtekhelyt néki pénzért megmutatta,
Ki lelke kárával rossz ügyét folytatta.
De már bölcs Józsefünk itt is fáklyát gyújtott,
Hogy e szövevényben járjunk, fonált nyújtott.
Varrogat, varrogat
A kis Anna –
Áldja meg az isten,
A jók atyja!
Pörg a gép egész nap
S éjen által:
Zörgése, zúgása
Égbe szárnyal.
S ott zokog az Urnak
Irgalmáért,
Kis varróleánynak
Jobbvoltáért.
Tudja azt s beirja,
Ki mindent lát:
Anna hogy’ szereti
Beteg anyját!
Ő tartja étellel,
Orvossággal,
Vig szeme gyógyitó
Mosolyával.
Ő tartja, beczézi
Árva öcscsét –
S titokban hullatja
Értük könnyét.
Varrogat, varrogat
A kis Anna –
Áldja meg az isten,
A jók atyja!
Mit nevettek? – mit csúfoltok? –
hisz’ főszakács vagyok én:
Hónom alatt főzőkanál,
előttem meg a kötény.
Ég a tüzem, forr a vizem,
fölteszem a pecsenyét:
Egy-kettőre meg is sütöm,
aztán kész a jó ebéd.
Füstös gyárkémények árnyékából jönnek,
kiszikkadt göröngyű szomorú mezőkről,
rongyosság kíséri életükön végig,
nyavalya és éhség sorvasztja a testük,
de szemükben izzik jobb jövő tudása
s lázadás a sorsuk rossz gazdái ellen.
Dacoló fejükkel mégse mennek falnak,
s nem izzad a lelkük tehetetlen szitkot,
de nem is ejtik a kezük lomhán ölbe,
századok kegyétől várva megváltásuk
Tudják: van törvénye a sodró időnek,
de csak az ő vérük nyomán él e törvény.
Helyre-helyre vervén félrebotló léptük,
leláncolt kezekkel rónak történelmet,
nem állíthatja meg se szitok, se máglya,
mert céljuk szikrázó, kemény bizonyosság:
s a hörgő ordasok vicsorogva látják,
hogy soruk eleje már kiért a fénybe.
1933.
Rab szerecsen véres veríték-gyümölcse,
Melyet, hogy ládájit arannyal megtöltse,
Fösvény Anglus elküld messze nemzeteknek,
Nádméz! mennyi kincsét olvasztod ezeknek.
Hát te, rég csak Mokka táján termett kis bab,
Mennyit szenved érted nyúgoton is a rab,
A bölcs iszonyodik, látván, egy csészéből
Mint hörpöl ő is részt Anglusok bűnéből.
Gyáva henyélőknek másoltam sok pörös aktát,
Mert másként éhség dönt vala sírba utóbb.
Tollakat is faragok kényeimre szokott heverőknek.
“Irja, amice le ezt!” – dörgi a főnök, az úr.
És éjjel, mikor ők nyúgosznak az álom ölében,
Lámpa világánál zengem a búdalokat.
