Nők témájú versek

Vörösmarty Mihály: A magyar hölgyekhez

Kell-e dal, szép és varázsló,
Kell-e szép rege,
Vészbe játszó és derűbe,
Mint hazánk ege?
Van-e kedvetek figyelni?
Mondhatunk egyet;
És ha tetszik, és ha kedves,
Mondunk ezeret.
Vérünk lángja lesz dalunkban
Forrongó meleg,
Élet és világ regénkben,
E nagy tömkeleg
Köny – s mosolyból összeszőve.
Víg, borús egünk,
Köny – s mosolyból, melyeket mi
Tőletek veszünk.
És a szőnyeg lesz kicsinded
Csarnokunk falán,
Amit a szív s elme rajzol
Bűvös asztalán:
Nőerény és női szépség
Angyalképei,
És az édes hitszegésnek
Szenvedései;
És a szellem, mely szeszélyes,
Csínba öltözik,
S önmagával s a világgal
Folyvást küzködik.
Egy hibázik műveinkhez,
Nyájas napvilág:
Az ti vagytok. – Ahol ez nincs,
Nincs szellemvirág.
Kis dolog lesz szép szemekkel
Ránk lenéznetek.
Csínos fejjel meghajolni
Hogy figyeljetek;
Kis dolog lesz, és nekünk nagy,
Meghallgattatás:
Kedvezéstek drága kincsét
Hogy ne nyerje más.
És ha néha rosz hevünkben
Zordonak leszünk,
Mert talán a féltés dúlja
Fájó kebelünk;
Mert talán az idegenben
Leltetek gyönyört,
Míg bennünket elhagyottság
Szégyenláza tört;
Megboszúlni könnyü mód van:
Haragudjatok;
A haragban békülésre
Mindig kész az ok.
S szép a szép szemek haragja,
Mint villám s az éj,
Ah de édesebb a béke,
Megbékülni kéj.
Hagyjatok, de térjetek meg,
Mint a kikelet,
S dal, virág közt elfeledjük
Könnyen a telet.

1842 vége

Lampérth Géza: Előttem – utánam

Előttem csupa kaczagó nők járnak,
Gőgösek, czifrák, pávák.
Ha kergetem, ők szinte szárnyon szállnak. –
Mikor a közelükbe érek
S utjukból lankadtan kitérek:
Ők utam állják.

Körülfognak, szürke pacsirtát engem,
Ez édes, ékes pávák.
S hidegek mig én kegyük hőn esengem. –
Ha rideg dacz lesz urrá rajtam
S lemond a csókról tikkadt ajkam:
Ők felkínálják.

Egy csók… kettő… s magamégető gőggel
Már el kell hagynom őket.
És – ki jöhetne tisztába a nőkkel? –
Elengednek ma… ám másnappal:
Búgó lágy galamb-alázattal
Utánam jőnek…

Juhász Gyula: Emlék

Egy régesrégi operettben
Egy kis színésznőt megszerettem.

Játszott a távol rokokóban,
Szívemmel is játszott valóban.

Nekem oly szent volt ez a játék;
Az irigy sorstól bús ajándék.

Lelkembe villant szőkesége…
De a játéknak vége, vége.

Egy melódia él szívemben,
De a szövegét elfeledtem.

Fáradt, unott, szomorú néző,
Tudom már: minden nő színésznő!

Bárd Miklós: Samariai asszony

Itt azt mondják, tisztátalan vagyok,
Ki asszonyul hat férfiban csalódtam.
Samáriában mélyek a kutak,
De kút vize nem oltja szomjam.
Szomjuhozom az élet bő vizét,
Mely cseppjét sziklából lövelli szét,
S ha majd rá találok
Mielőtt korsóm megmeríteném,
Azt kérdem tőle: jövevény,
Te vagy-e az a hetedik.
Kivel a korsóm megtelik,
Te vagy-é az a hetedik, kit várok.

1933.

Ligeti Ernő: Bajvívás

Tornára most már nem virággal,
de gyűlölettel vittelek.
Nem néznek atyafisággal,
ha köztük állsz, a ritterek.

Erdőben együtt lovagoltunk,
sátorban egy kockára tettünk.
Egy volt a kenyerünk, a sorsunk.
Egy: a köpeny és egy: a szentünk.

Mindenben pajtás – miért akartad,
hogy a nőnk is egy legyen?
A múlt ilyenkor sírva hallgat
s végzet ül a kardhegyen.

Mert látod: mindenünk az asszony.
Elsápadunk, hogyha felsír.
Ő a minden szépre van szomj.
Ő a zászló, ő a szent sír.

Ő az erő, ő az áldás,
Ő a sisak, ő a lábvért.
Harcokban a harckiáltás.
Meghalunk a mosolyáért.

Együtt hiába éldegélvén
öt nyarat és öt telet:
Egy rózsa volt a kopja végén,
s én meg kellett hogy öljelek.

1914

Fazekas Mihály: A gratiákhoz

Óh kellemesség és kegyek asszonyi,
Kik a halandók napjait, a kemény
Történeteknek ellenére,
Melyeket öblöget a szerencse,

Eltűrhetőkké tészitek egy szelíd
Kis rajzolással; sőt a halál komor
Tekintetén is bájoló színt
Tudtok az ember elébe vonni.

Ugyan mi csínt tett létem előttetek,
Hogy csalfa képek festegetésivel
És áltató ledérkedéssel
Öszvezavart eszemen cicáztok?

Hahogy nem illik mennybe vezetnetek
Egy véges élőt: menjetek el tehát
Előlem a tündér hazába,
És nevetek ne legyen Ruszánda.

Somlyó Zoltán: Északra indulok

Női világ, te habzó tajtéktenger,
voltam ladik rajtad és vasnaszád.
S mint torpedó is bujtalak setéten
s szívemen hordtam a halálkaszát.

De nincs a nő, kit el lehetne érni!
S kit el lehetne kérni: nincs a nő!
Nincs kezdet: újra vissza-visszatérni
s nincs nő, akinek lengessem: agyő!…

Nem érdemes kalóznak öltözötten
szelíd vezényszavakra hullni el.
A hold hideg kaszája ring a vízen
s szívemben egy nő gyászdalt énekel.

Csak messze, messze, eszkimói tájra!
Fagyos kutyák közt, ott lesz jó helyem.
A jégre hintve álmok gabonája
és jégcsapok az égi fövegen.

Csak sok hideg és sok-sok zúzmarás dér!
S szivem elé fogott, sötét komondorok!
Csak fázni! És csak akkor föltüzelni,
ha hallom, hogy a hó hogy csikorog.