Itt azt mondják, tisztátalan vagyok,
Ki asszonyul hat férfiban csalódtam.
Samáriában mélyek a kutak,
De kút vize nem oltja szomjam.
Szomjuhozom az élet bő vizét,
Mely cseppjét sziklából lövelli szét,
S ha majd rá találok
Mielőtt korsóm megmeríteném,
Azt kérdem tőle: jövevény,
Te vagy-e az a hetedik.
Kivel a korsóm megtelik,
Te vagy-é az a hetedik, kit várok.
1933.
Tornára most már nem virággal,
de gyűlölettel vittelek.
Nem néznek atyafisággal,
ha köztük állsz, a ritterek.
Erdőben együtt lovagoltunk,
sátorban egy kockára tettünk.
Egy volt a kenyerünk, a sorsunk.
Egy: a köpeny és egy: a szentünk.
Mindenben pajtás – miért akartad,
hogy a nőnk is egy legyen?
A múlt ilyenkor sírva hallgat
s végzet ül a kardhegyen.
Mert látod: mindenünk az asszony.
Elsápadunk, hogyha felsír.
Ő a minden szépre van szomj.
Ő a zászló, ő a szent sír.
Ő az erő, ő az áldás,
Ő a sisak, ő a lábvért.
Harcokban a harckiáltás.
Meghalunk a mosolyáért.
Együtt hiába éldegélvén
öt nyarat és öt telet:
Egy rózsa volt a kopja végén,
s én meg kellett hogy öljelek.
1914
Óh kellemesség és kegyek asszonyi,
Kik a halandók napjait, a kemény
Történeteknek ellenére,
Melyeket öblöget a szerencse,
Eltűrhetőkké tészitek egy szelíd
Kis rajzolással; sőt a halál komor
Tekintetén is bájoló színt
Tudtok az ember elébe vonni.
Ugyan mi csínt tett létem előttetek,
Hogy csalfa képek festegetésivel
És áltató ledérkedéssel
Öszvezavart eszemen cicáztok?
Hahogy nem illik mennybe vezetnetek
Egy véges élőt: menjetek el tehát
Előlem a tündér hazába,
És nevetek ne legyen Ruszánda.
Női világ, te habzó tajtéktenger,
voltam ladik rajtad és vasnaszád.
S mint torpedó is bujtalak setéten
s szívemen hordtam a halálkaszát.
De nincs a nő, kit el lehetne érni!
S kit el lehetne kérni: nincs a nő!
Nincs kezdet: újra vissza-visszatérni
s nincs nő, akinek lengessem: agyő!…
Nem érdemes kalóznak öltözötten
szelíd vezényszavakra hullni el.
A hold hideg kaszája ring a vízen
s szívemben egy nő gyászdalt énekel.
Csak messze, messze, eszkimói tájra!
Fagyos kutyák közt, ott lesz jó helyem.
A jégre hintve álmok gabonája
és jégcsapok az égi fövegen.
Csak sok hideg és sok-sok zúzmarás dér!
S szivem elé fogott, sötét komondorok!
Csak fázni! És csak akkor föltüzelni,
ha hallom, hogy a hó hogy csikorog.
Vadszőlős lugasokban némán ülnek:
okulárés rabjai a kötőtűknek,
Árnyas indák ingásán dongó zümmög,
halk szárny-zenével zavarva csendet.
Réveteg szemmel hosszan elnéznek
egy pukkanva pattanó esőcseppet.
Az Ő életük is elpattant egy álmon,
messze. – Rég. Egy vőlegényváró,
jegygyűrűt rejtegető, forró Nyáron.
Csak ülnek, ábrándozásra csurrant szívvel,
a tűnt Ifjúságuk emlék-fecskéje
körülcsicsergi tavaszló, vidám színnel.
Hallga lelkükön hímes álmok, hamis vágyak
kerge pilléje csapongva száll:
Valaki, a kerten át, fodros kötőjükbe
megcsókolt szekfűszálakat hajigál.
…de viharhirtelen a zümmögő emlék-dongó,
s a Multat vígan visszazsongó,
színes pillanat-buborék pukkanva pattan:
s az örökre elosont Tavasz kapuja –
a havas csenden becsapódva, nagyot csattan.
Szarut Isten védelemre
Az ökröknek alkotott:
Paripáknak rugdozásra
Csupa körmű sarkokat.
Szaladásra a nyulaknak
Az adott gyors lábakat:
Az oroszlán tőle vette
Vigyorító vad fogát.
Evezős héjt a halaknak
Uszamásra ő adott:
Madaraknak repdesésre
Pihe könnyű szárnyakat.
Az adott észt férfiaknak,
Viadalra szívet is:
Mit adott az asszonyoknak?
Bizakodnok min lehet?
Deli testet, édes arcát
Paizsok s dzsidák helyett:
Vasat, ércet, bár kemények,
Tüzet is győz, aki szép.
1791.
Asszonyok. Elfáradtak, vének,
Szivükben igék és tömjének.
Krisztus keresztjén remegő bocsánat:
“Könyörülj rajtunk, ki Magdolnát láttad.”
Az időben, ismertem őket.
Hajnalok tüzében égőket,
Kitártan büvös, liliomos karjuk:
“A vágyak kinját szomjazzuk, akarjuk!”
Hervadtan hull a szó, imádság,
Hogy mámor-éveiket váltsák…
Az Ur megvédett minden könnyet, átkot,
Mikor az Egynek, csókkal megbocsátott.
A nyers férjfi zajló életének
Menyje, csak hölgykörben tűn elő.
E nélkül kietlen zord szivének
Kincs, gazdagság, hír, név, fény, erő.
Áraszsz honlány! honfiakra üdvet
Igéző szemed pilláirul:
Mert hol magvat illy szép magvető vet,
Termő a föld, s a hon fölvirúl.
Nőtelen országnak méltán mondhatni hazánkat,
Mert szívben s szóval hölgyei nem magyarok.
Szent legyen és feledetlen a hon s honi szózat előtted
S leghőbb vágyaidat töltse be érte az ég!
1837. május-június
Ismerém Jolánt mint gyermekét
Átkarolta anyját édesen,
Jósolám e’ bimbó egykoron
A’ világkertben virág leszen.
‘S lön virág! a’ rózsák szebbike,
Színe ártatlanság színe volt,
Számtalan méh repkedé körűl –
Keltemének sok madár dalolt.
‘S ő hivén hogy minden olly szelid,
Felnyitá az ártatlan kebelt, –
Szállt reá a’ zengő méhsereg,
Úgy örült hogy tiszta mézre lelt.
‘S elrabolták éltető erét,
Hervadásnák indult kelleme,
‘S mint az élet szebb virágait,
Úgy szakasztá le az ősz szele.
Ismerém Jolánt mint gyermeket,
Átkarolta anyját édesen –
Kit tizenhat változó tavaszt,
Most a’ főldben nyugszik csendesen.
