Nőtelen országnak méltán mondhatni hazánkat,
Mert szívben s szóval hölgyei nem magyarok.
Szent legyen és feledetlen a hon s honi szózat előtted
S leghőbb vágyaidat töltse be érte az ég!
1837. május-június
Nőtelen országnak méltán mondhatni hazánkat,
Mert szívben s szóval hölgyei nem magyarok.
Szent legyen és feledetlen a hon s honi szózat előtted
S leghőbb vágyaidat töltse be érte az ég!
1837. május-június
Ismerém Jolánt mint gyermekét
Átkarolta anyját édesen,
Jósolám e’ bimbó egykoron
A’ világkertben virág leszen.
‘S lön virág! a’ rózsák szebbike,
Színe ártatlanság színe volt,
Számtalan méh repkedé körűl –
Keltemének sok madár dalolt.
‘S ő hivén hogy minden olly szelid,
Felnyitá az ártatlan kebelt, –
Szállt reá a’ zengő méhsereg,
Úgy örült hogy tiszta mézre lelt.
‘S elrabolták éltető erét,
Hervadásnák indult kelleme,
‘S mint az élet szebb virágait,
Úgy szakasztá le az ősz szele.
Ismerém Jolánt mint gyermeket,
Átkarolta anyját édesen –
Kit tizenhat változó tavaszt,
Most a’ főldben nyugszik csendesen.
A kislány az erdőben kószált,
még sohasem fogta meg őt így a tavasz.
A földieperre rá se nézett,
csak a madarak énekére figyelt fel nyugtalanul.
Éppen két szerelmes aranybogarat nézett,
mikor utolértem,
a szeme nedves volt és ragyogó.
Keményre érett már két gömbölyű melle.
Az ő testét sem hűsíti már a folyó.
Dél felé, mikor tüzet rak a nap,
Mikor az élet harangszóra kap
És minden vércsepp énekelni kezd,
Hallani vidám, vig-vihogó neszt.
Távol, piros-kék fátyolok alatt
Kacagva, zsongva nő egy lánycsapat,
Nyomába másik, harmadik siet,
Az utca él, az utca fél, liheg!
Aranyvörös, dérittas levelek
Pajkos serege röpköd, rí, nevet –
Száz szoknya lendül, száz szem mosolyog,
S az utca szíve részegen dobog.
Hangos, harangos dél borul le rám,
Az egész utca csupa, csupa lány!
Tűz és vízió hömpölyög felém:
A sátán áll az utca szögletén.
A sok leány között
Egy kettő ha van is,
Hazudtatok nekem,
Hogy a lány mind hamis.
Ím e kis barna hölgy
Könnyű, mint a madár,
Ne higye senki is
Azért, hogy csapodár.
Őszinte, jószivű,
Szemében lelke ég:
Ily szép világitást
Aligha láttam még.
S ha néha rám tekint
– Az isten áldja meg! –
A kéj s öröm miatt
Még lelkem is remeg.
Nem érzek semmit is,
Csak azt, hogy szeretem:
Világnak gondjait
E szóba temetem.
Mi gondom a világ?
Ha őtet láthatom,
Ha lelkemmel szeme
Egében lakhatom!
1842. december 18.
Mondják: asszonyaink csevegők; pedig él-e csak egy, ki
Férje előtt titkot sírba ne vinne vele?
Kis lány, nagy lány,
Mit ér; ha hamis?
Fölebb is, alább is,
A szomszédban is.
A kis lány ostoba,
Más elcsalhatja;
A nagy lány agyafúrt,
Megcsal szózatja.
Ily gonosz világban,
Én azt gondolám,
Ne legyen soha is
Egyhez kötve szám:
Csókolok, ölelek
Kettőt, hármat is,
S ha ezek közt sincs jó,
Akárhányat is.
S majd azt viszem haza
Víg szüret után,
Aki nem néz vissza
Legények után;
Kinek szeme nem jár
Minden szem után,
Kinek lába nem fut
Minden zaj után;
Aki nyomot nem hágy
Kis lába után,
Megy is, otthon is van,
Mégsem boszorkány.
1829 eleje
Megbántott lobbanó szeszélyed,
De fölmosolyog már a lélek,
Kérlelsz – de visszás hangulatban:
Bosszant, hogy meg se haragudtam.
Te férfigőgöt érzel ebben,
Én azt, hogy hódít együtt s egyben
Asszonyharag és női báj.
S ugyan ki haragudna már
Gyerekre, asszonyra, leányra,
A villám, mely a sudarakba jár,
Nem csap belé a virágágyba.
1932.
Máriától Veronikáig
Ívelnek el a férfi-karok:
Veronikám, asszonyom, Lédám,
Én most álmodni akarok.
Álmodni csecsemő-karokról.
Csókold meleg szájjal a szemem:
Kereszt előtt, Halál előtt, most
Máriára emlékezem.
Ő küldött csókkal az életbe
S tudtam, hogy testem miért töröm:
Az életért. És mi az élet?
Asszony-öröm, asszony-öröm.
Ki szült s ki tanított a csókra?
Asszony. S a halál hajnalán
Altass, Lédám. Hadd álmodjam, hogy
Te vagy az anyám, az anyám.
Rózám, midőn megláttalak,
Szépnek jónak találtalak,
Csupán egy Volt hibád,
Hogy ritkán szólla szád.
Felnyitottad rózsaszádat
Jóvá tenni e’ hibádat,
‘S felkiálték: egy hibája,
Hogy most mindíg jár a’ szája.