Cigánysornak híjják falun,
Hol most télen-nyáron lakom,
Az utolsó házakat;
Ahol redves hegedűmet
Próbálgatom, sanyargatom:
Vaj’ bebizonyul-e hűnek
Vagy álnokul cserbehagy?
Rengeteg nagy ez a város,
Cigányokban nem hiányos,
Ó de nincs cigánysora!
Hej, keserű gúny van ebben,
Hogy ahol most szivárványos
Dalaimmal tanyát vertem:
Ez a ház is – palota.
Ember ember hátán lakja,
Ahogy sorsuk összecsapta,
Kapzsi, éhes emberek:
Ki kenyérre – ki szép szóra,
Ki hírnévre – ki aranyra –
Isten a megmondhatója,
Melyik a legéhesebb!
Egymás elől ki-kitérnek,
Óvatosak, mint a vétek,
Mitől félnek? – Nem tudom.
Szomszéd keze jó hiszemmel
Kilincsedre ritkán téved,
De a kandiság félszemmel
Besandít a kulcslyukon.
Micsoda szél hajtott ide,
Népes vadon közepibe,
Jó poéta, tégedet?
Hiszen a legzordonabb, vad,
Elátkozott rengetegbe’
Nem lehetnél elhagyottabb,
Mint e népboly közepett!…
S hangja is van e vadonnak,
Jobbra, balra robotolnak
Két vagy három zongorán –
Fenyveseknek vad zugását,
Felkorbácsolt Balatonnak
Dörgő-búgó csapkodását
Örömestebb hallanám!…
Rovogatom szélről szélre
Ezt a várost annyi éve,
Váltogatom a tanyát:
Hol elűztek, hol megszöktem,
De állandó nyugodt révre,
Melyről álmaimat szőttem,
Szegény fejem nem talált.
Meddig maradhatok itten?
Nem ringatom édes hitben,
Nem áltatom magamat.
Ah, a házbér olyan drága!
És az ember olcsó szörnyen!
Hogyha el nem űz a skála,
Majd nyomósb ok is akad.
Pedig kínos lenne válnom,
Megszoktam már új tanyámon,
Ah, és egyért kedvelem:
Nyilt messzeség mosolyog rám,
Kék hegyek a láthatáron,
És a felhőt vándorútján
Messzebb elkisérhetem!
