Szerelemvágy témájú versek

Ady Endre: Eladó a hajó

Eladó a hajó,
Szakadt kötelekkel, tört árboccal
És minden-minden jófajta rosszal.

Eladó a hajó,
Egy kis javítás és megint futna,
Törődött gazdája megunta.

Eladó a hajó,
Dicső volt a maga idejében,
Tengerre vinni tán ma se szégyen.

Eladó a hajó,
Vitorlája ezer vihart látott,
De be is járt már ezer világot.

Eladó a hajó
S aki méltó szép, szent kárhozásra,
Szökkenjen föl rá megbabonázva.

Eladó a hajó,
Új gazdát keres, új igézettet,
Hajrásabb utat, bátrabbat, szebbet.

Eladó a hajó,
Elég drága, jöjjön, aki kéri:
Szép pokol-útja lesz, de megéri.

Reichard Piroska: Őszi dal

Piroslik már a vadszőllőlevél,
bogyója kékül;
temetni készül a könnyező szél:
mit tettél el a tavaszból, a nyárból
őszi menedékül?

Már hamvas a szilva, a barack nevet,
sorsod is érik;
gyümölcstelen fáid félik a telet,
míg mások őszüknek gazdagon áldott
szüretét élik.

Míg más maga tűzhelyén melegül:
bús bolyongásból
van-e, kinek szivére menekülj,
sötét szemed ki csókjával lezárja
levélhulláskor?…

Nyugat, 1920/19-20. szám

Kuliffay Ede: Szerelem…

Szerelem…
Te bűvös arcú tündér!
Kinek hatalma végtelen s örök,
Ki észrevétlen szállsz be a kebelbe,
S egy perc alatt fényes tavaszt teremtve
Eloszlatod a borongó ködöt:
Mikor mosolyogsz rám ajkad bíborával?
Hogy zengne egyszer lantomon vidám dal
Bubánatom gyötrelmei után;
Hogy a boldogság megpihenne nálam,
S hogy én, ki eddig őt csak futva láttam:
Árvult fejem ölébe hajtanám…
Elfásítá szivem
A csöndes, néma fájdalom,
Kínzó gyötrelmiben
Egyhangú lőn már bánatom
Olyan vagyok, mint télközépen
A befagyott folyam:
Bár fogva ül jégbörtönében,
Mégis panasztalan;
S a megszokott kin közt elszendereg…
De a tavasz jó mentőangyalul,
Feloldja lágyan a bilincseket,
S a folyam élte újra fölvidul.
Oh légy tavaszom szerelem tündére!
Küldj egy mosolyt, csak egy mosolyt felém,
És e mosoly bűbájos erejére
A megszokott kínt elfelejtem én…
S miként tavaszkor a patak
Virágos partok közt halad
Virággal ékes réteken
Vezet keresztül
Új életet nyert életem.
Mosolyogj felém
Te végtelen hatalmu lény –
Oh szerelem;
Hadd áradjon rám üdvhozó sugárod,
S élvezve kéjt – az égi boldogságot,
Feledjem el, hogy földi por vagyok…
Varázsold mennyé kebelem,
Hiszen a menny az üdv benned ragyog
Oh szerelem!
Vagy ha pedig
Sorsom könyvében az van írva,
Hogy ki ne fogyjon keblem kínja
Végpercemig:
Lángot lövellj akkor szívembe, kérlek,
S e láng lobogjon olthatatlanul,
S a seb, melyet rá e tűz nyelve éget,
Sajogjon folyvást, gyógyíthatatlanul;
Érezzem itt
A kárhozat kínszenvedéseit,
De azokat te nyújtsd nekem –
Oh szerelem! …
És ezt te könnyen végrehajthatod,
Mert bár a menny, az üdv benned ragyog
A pokol is tebenned ég.
Jövel tehát, s adj üdvöt; vagy ha ebben
Részt vennem e világon nem szabad:
Temesd a legmaróbb kínokba keblem,
S jóságodért én forrón áldalak…
Csak jöjj és rázd fel dermedt szívemet,
Mert nélküled így élnem nem lehet;
S légy égi üdv, vagy kínzó gyötrelem,
Mit bánom én? csak téged bírjalak
Oh szerelem!

Dapsy Gizella: Még…

Nagynéha még suhanva visszajár
Kísérteni egy álom-emlék.
Nagynéha még indulni készülő
És mennék, mennék…

Még hívogatják kóbor lelkemet
Ezüstködös fénypászmás éjek.
Néma szívembe dalt a csillagok
Még hintenének.

Valaki még tán fellobbantaná,
szemem kihamvadt, beteg fényét,
Mosolyos, tiszta, halkszavú öröm
Alvó reményét.

Még tudnék lágyan, lopva, remegőn,
Imás gyönyörrel csókot adni.
…Jó Istenem! Még tudnék fiatal,
Fehér maradni…

Zsolt Béla: A nyári vers

A nyár szerelmes verseit,
A nyári szív rengő kalászát
A túláradt, fülledt kívánság
Súlyos csóvái perzselik!

E versek nem virágzanak
Sziromlepkét percnek, szeszélynek:
E versek lassudan megérnek,
Miként a barna búzamag!

E versekben a szerelem
Valósággá akar teremni,
Foganni minden szónyi, szemnyi:
A nyári vers neked terem!

Neked terem, neked terem:
Szívem most duzzadt búzatábla,
A szüntelen vágy, mely zilálja,
Hullám a búzatengeren!

Holnap le kell aratni tán,
Minden kalász elhull a sarlón,
De nem fogunk a puszta tarlón,
Tallózni asszú kéj után!

Mert nékünk százszor bőven ád
A nyár gerjesztő, mély hevéből:
A nyári hévből, mint kenyérből,
Megélünk majd a télen át!

Zajzoni Rab István: Tudja a jó isten…

Tudja a jó isten,
Én megházasodám,
Kedves magyar lánynak
Lelkemet odadnám.

De mind csak hiába,
Mert én szerény ember
Nem kérek, és hozzám
Jőni senki nem mer.

Ünnepélyes módra,
Lánykák, kijelentem:
Ki hozzám bepillant
S szép, azt elveendem.

Szépségéhez illik
Lelki tisztasága,
S ehhez még, ha lehet,
Holmi kis jószága.

Mint tollrágó írnok
Mindig nem élhetek,
Pacsirtákkal lenni
Sokkal jobb szeretek.

Ottan a virágok
Csöndes országában,
Nem lesz bilincselve
Az én kezem, lábam.

Nem zug ott a gondnak
Halálmadár serge,
Nem marja szivemet
A bubánat férge.

Ott feleségemnek
Százszorlágy kebelén
Leszen az én fejem
Legigazabb helyén.

Ott még a viszály is
Boldogságból ered,
Ott ki gyülöl, az csak
Tulságosan szeret.

Ott mi boldog leszek,
Mindenem már sejti,
S e sejtelmet erős
Szívem híven rejti.

Híven rejti a mig
Végre kibocsátja,
Ha édes annyát: a
Teljesülést látja.

Szerelmem szerelme
Ragyogó reményem,
Angyalom, oh mond meg,
Mikor karolsz engem?

Hol jársz? hol születtél?
Meddig lész még távol?
Mikor hárul üdv rám
Lelked forrásából?

Szóval: mikor leszen,
Mikor leszen nékem
Lelkem? kit ugy hivok:
“Édes feleségem.”

Tóth Árpád: Csillag, ó, messzi szerelem!

Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
A gondok ráncrepesztő ostorát.

Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizétől milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?

Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.

Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!

1915.