Rongy hálósipkában haljunk-e meg,
Pap, orvos s bába közt, kórágy fölött? –
Vagy harcmezőn, mosolygó ég alatt,
Dobpörgés és ágyúdalok között?
Vagy mint terhes felhők alatti sast,
Mely a villámokig dacolva száll,
És röptiből lesujtva hull alá, –
Merész küzdés közt leljen a halál?
Rongy hálósipkában haljunk-e meg?
Pap, orvos s bába közt, kórágy fölött? –
Vagy harcmezőn, mosolygó ég alatt,
Dobpörgés és ágyúdalok között?
1848.
Az én Múzsám nem berkeken lakik,
Hanem a Tiszánál, csalit között;
Majd úgy röpül, mint álmodó madár,
Suhogva, holdas éjjel, nád fölött.
Majd mint hű eb nyájak között virraszt,
És a juhásznak lábához lapul,
Majd villáin lesz… majd büszke paripa,
S villámos felhőket vesz szárnyakul.
És így röpül világok végeig,
Majd visszajő… s galambbá változik,
Leül a lányka gyönge keblire,
Szemébe néz, és csókról álmodik.
“Mi ad, kis méhe, oly erőt,
Hogy küzdve társidért
Meghalsz kasodnak ajtaján,
Bár nem nyersz hírt, se bért?”
“Ha ellen jő, és népemen
Borongnak vésznapok,
Meghalnom oly édes nekem,
Mert népemért halok.”
Itt rebegett oly
Édesen ajka,
Bús szemem itten
Csünghete rajta
Hónapokig.
Szende szemének
Tűzsugarában
Olvada lelkem,
S szép mosolyában
Veszni tudék.
Hajh! de azóta
Elhagya minden,
Csak magam űlök
E gyepen itten
Némabusan.
A csalogány eljött
a tavasszal
Kérdeze zengő,
Árva panasszal
“Hol van a lány?
Hol van a lány, ki
Véled enyelgett?
Néha kilestem
Éji szerelmed
E lugoson.
Hol van a lány, ki
Évek előtt itt
Fürteiden át
Gyönge virágait
Játszva füzé?
Hol van a lány, kit
Csókba fürösztél,
Míg örömedben
Úszva könyeztél,
Hol van a lány?”
Az őseknek nem volt Boristenök,
Ki föltüzelte volna kedvöket,
De volt Dalistenök, a harcmezőn
Ennek zengtek magasztos éneket.
Kobzok kiséretében táltosok
Zengék Dalisten nagyszerű dalát,
Békében is zengték víg dalait,
Hegyen, völgyön, naponnan, éjen át.
Felhők voltak Dalisten dalnoki,
Dicsőségét mogorván harsogák,
Az égnek e nagy csattogányai
Dalát villámajakkal csattogák.
I.
Ha kék szemed ég volna, úgy
Ránéznék szüntelen,
Ha hajnal volna rózsaszád,
Fölkelnék éjfelen.
Megvárnám rózsakeltedet,
Reám mosolyganál,
Pirulva rám tekintenél
Harmat csilláimnál.
Ha volna barna fürtöd éj,
Nem aludnám soha,
Majd megszánnál, s nem lenne szűd
Hozzám oly mostoha.
II.
Ha kék szemed ég volna, úgy
Szemedben csillagok
Volnának, ottan kellene
Mindig ragyogniok.
Ha kék szemed ég volna, úgy
Meghalnék, szellemem
Dicső egedbe szállana,
S ott élnék szüntelen.
Lassan csörögve hulltak el
A sárga levelek,
A fák nagyot ásítva fel
Az égre néztenek.
Az égnek lenge csillaga
Szerette a tavaszt,
De látta az elpusztulást,
S busongva nézte azt.
Szerette a nyár lombjait,
A zöldes berkeket;
Mind elhalának mostan ők,
S a csillag könyezett.
Könye magasról hulla le,
Elhagyván az eget,
S mert fájdalom szülöttje volt,
Hulltában megjegedt.
És hóalakban szálla le
A fák tetőire,
Ágakra fagyva, mint jegec,
Csapokban csünge le.
Hó ült a hosszú ágakon,
Köd volt a völgyeken,
Varjak röpültek a mezőn
Károgva, éhesen.
A csillag téli éjeken
Zöld falevél helyett
Tündöklő jégcsapokra lát,
S búvában megrepedt.
Eltűnt az égnek táv ürén
A menny és föld között,
Magasban fénylő társai
Látták kihúnyni őt.
Messzeföldön, kocsma ajtajában
A huszár áll, búsan földre néz.
Mért nem ül ő benn a vigadókkal?
Borcsatát hogy nyerne a vitéz.
Főtt dohányát künn a szélbe szórta,
Rossz borát fölitta a fövény,
Földre sújtá a lőrés palackot
S nagy bosszúságában útra mén.
Nyílként vitte őt a ló dobogva,
A huszár az úton mit se lat,
Káromolva sorsát, szidva mindent,
Mindent, és a külföld rossz borát.
S föltünik szívében oly sok emlék,
Túl Hegyalján a fürtös borág,
A kalászdús térek, a dohányföld,
És a szíves, szebb magyarvilág.
És a csárda Tisza szép mentében,
Benne a vígkedvű harcfiak.
Barna Ferke a cigányzenével.
Ők talán mind, mind kihaltanak.
És a csárdás barna, szép leánya,
Aki hű szerelmet esküvék,
S hogy megvárja, míg csak visszatérend,
A szelíd leányka él-e még?
Harcra menne a huszár, halálra,
Menne hajh! röpülne merre lát,
Vagy rohanna, míg a mén kidőlne,
Míg elérné messze szép honát.
Visszanézek eltűnt, kis lakodra,
Onnan jőnek e hűves szelek,
Kerted fái kékbe öltözének,
Mint az ég, oly színűk lettenek.
Ott a látkörön az ég hajolt le,
Égig ér föl csendes, kis lakod,
Viskód ormán csillagok bolyognak,
És az égbe nyílik ablakod.
Most tudom, hogy ég lakója voltál,
Hogy szemedből ég mosolyga rám.
Most tudom, hogy a mennyet hagyám el,
Amidőn tetőled távozám.
Nehéz, villámos fellegek
Úsznak felém,
Szülőföldemről jőnek ők,
Jól látom én.
Villám, ide, előmbe sújts!
Zúgd el nekem:
Atyám sírját nem láttad-e
Bús éjeken?
Nem láttad-e a jó anyát,
Nővérimet?
Szólj, nem láttál anyám szemén
Könycseppeket?
Mert tán keservben élnek ők,
Vigasztalan;
Nem néztek ablakból reád
Fájdalmasan?
Gyermeklakomnak ablakán
Imák között,
Nyílt karral álltak ők talán
Tüzed előtt.
Nem emlegettek engem is
A távolon,
Villám, oh szólj! nem símak-e
Epedve honn?
Ha úgy, még egyszer sújts alá,
S engem találj,
De gyászhírrel anyámhoz, ah,
Akkor ne szállj!
