Ó magyar vérbül eredett Menyecske!
Czinkosod’ karjánn, ki urad’ fejére
szarvakat raggat, hova mégy mosolygva
olly sietéssel?
A’ szerencsétlen rabok áldozását
látni kívánod, kik az ősi rendet
bájos árnyékért akarák ledúlni
drága hazánkban?
Oh! ha törvényünk ez utóbb üdőkben
úgy fenyítené az egyéb gonoszt is
mint az ó korban, neked is hasonló
volna halálod.
1795.
Mit? Rozílis! illy korodban
arra kérhetsz engemet:
hogy tenéked, mint barátod,
felszentellyem szívemet?
Nem tudod te, a’ barátság
melly nehéz olly szívek köztt,
mellyek választást nem tudnak
a’ barát ‘s a’ kedves köztt.
Kérj szerelmet, szép Leányka!
Még virágzik életünk.
Ötven esztendős korunkban
mint barátok élhetünk.
1791.
Mit búsolgsz árva szívem?
Mit gyötröd lelkemet?
Ah szünny meg verni bennem,
‘s végezd el éltemet.
Adgy visza kedvesemnek,
kit béföd e’ verem.
Mi haszna életemnek,
ha nintsen Thirzisem.
1791.
Álla Fillint egy ház ajtón,
zörge mondván, ki van ithon?
Fillint vagyok, nyisd-meg kintsem,
felel Klári, nem! nem!
Viszsza térni a’ mint készül,
hallya, kultsa hogy meg-zördül,
hallya, ‘s ismét viszsza kullog
és bátrabban kopog.
Ah! Fillintet bé nem veszed?
Nem! ugy mond, mert félek tőled;
már éjtzak van, magam vagyok,
ajtót nem nyithatok.
A’ szomszédok ha most bé-lépsz,
meg-lesnek maid, ha viszsza térsz.
…viszsza tére, de tsak reggel,
nevetve méne-el.
Meg-látván a’ kis Klári
Aszszony-Anynyát tsókolni,
meg-tsalt, ugy mond, a’ Néném
kába volnék, ha hinném
hogy a’ férfi tsók tilalmas.
Antuskám is mondotta
esténkint a’ kapuba,
ne higygyek a’ Nénémnek,
jól tudgyák a’ Legények,
hogy férfi tsók nem tilalmas.
Mit tud ahhoz Antuskád,
mi tudgyuk a’ tsók dolgát
hogy ha egyszer Anya lész
‘s akkor tsókot adsz, vagy vész,
nem lesz férfi tsók tilalmas.
Ugy de mikor lesz e’ meg?
O! Aszszonyám mondgya-meg,
leszeke hamar Anya,
mert már tudom akkorra
nem lesz férfi tsók tilalmas.
Előttem látom Laura!
Lebegni képedet;
de ah! melly nedves szemmel,
hogy nem te önnön vagy.
Midőn pirulva serken
a’ hajnal, vagy ragyog
a’ hold, látom s’ kesergek,
hogy nem te önnön vagy.
Ama’ virágos völgyre,
hol vélem egybe kelt,
ama’ friss vizforrásra,
hol tőlem búcsút vett,
késztetlek én o Képzet!
tünny avvagy változz el!
O változz el, te képzet
‘s légy Laura önnmaga.
Bel mocsok nélkűl ragyogó Igaznak
elhiszem, Flaccus! hogy epés nyilakkal
töltt tegez nem kell, mikor a’ vadaknak
járja lakásit.
Téged a’ farkas, noha fegyveretlent,
elkerűlt önnkint, mikor a’ ligetben
bútalan szívvel Lalagét dalolván,
szerte bolyongtál.
Ámde más törvény van az embereknél!
Emberek voltak, kik irígyen engem’
Laura’ karjábúl idegen helyekre
messze ragadtak.
Űzzön el zordon havasokra sorsom,
hol gyümölcságak soha sem virítnak,
‘s a’ deres földek beborítva nyögnek
lusta ködökkel!
Űzzön a’ naptúl kiaszott hegyekre,
hol ruházatlan Feketék tanyáznak!
Laura lessz nékem szeretőm örökké,
Laura barátném!
1806.
Nézd a’ hegyeknek puszta girinczeinn
mint fénylik a’ hó! Görnyed az ősz liget
a’ súly alatt, ‘s a’ röst folyónak
zajjai partyaihoz hegednek.
Enyhítsd szobádnak gömbörödött egét,
bőven tüzellvén, ‘s régi hegyallyait
gyakrabban öntess serlegedbe.
Hadd köz Atyánkra egyéb ügyünköt.
Az ő kezében hempelyeg a’ világ!
Eggy csattanással szétveri fellegit
a’ vésznek, és a’ gyenge hárslomb
sok remegése utánn lenyugszik.
Bús lessze vagy víg holnapi hajnalod?
azonn ne aggódgy. Vedd nyereség gyanánt
a’ sors’ kezébűl a’ mait, ‘s még
messze vagy életed’ alkonyátúl.
Áldozz naponkint, hogyha kitelhetik,
a’ bölcs örömnek. Most simogassa le
nyájas barátod homlokodrúl
hornyait a’ szomorú magánynak.
Most vonny le játékzálogot álnokúl
meghorgasított ujjairúl setét
suttonba elbújtt Klórisodnak,
kit nevetése korán elárúl.
Most járj koronkint víg remegéseinn
a’ szós koboznak nemzeti tánczokot,
friss pörgetéssel megtepesztvén
a’ veled ölbekapó menyecskét.
1806.
Még repdes enyelgve az alkonyi szél,
‘s csókjára megrezzen a’ rózsalevél,
sír Lilla, ‘s az érre leszögzi szemét,
melly zúgva gyorsíttya előre vizét.
“Ah! így fut előllem az édes öröm,
azóta hogy búmot elhagyva nyögöm.
Megszegte az álnok! megszegte hitét;
Fillisnek eladta örökre kezét.”
Ezt mondgya zokogva, ‘s egy dombra ledűl,
hol szíve a’ szótlan keservre hevűl.
O Lyánka! mit bánod e’ csalfa’ kezét!
nem férjfi az, a’ ki megszegte hitét.
1806.
Mit hartzolsz, jó Leányka! hasztalan?
Minek halasztod győzedelmemet,
ha nyertes nem lehetsz?
Nem látod-e, hogy hárman hartzolunk?
Mí ketten, ‘s Ámor? és hogy ellened
mellettem hartzol Ámor is?
1793.
