Verseghy Ferenc versei

Verseghy Ferenc: Klári

Meg-látván a’ kis Klári
Aszszony-Anynyát tsókolni,
meg-tsalt, ugy mond, a’ Néném
kába volnék, ha hinném
hogy a’ férfi tsók tilalmas.

Antuskám is mondotta
esténkint a’ kapuba,
ne higygyek a’ Nénémnek,
jól tudgyák a’ Legények,
hogy férfi tsók nem tilalmas.

Mit tud ahhoz Antuskád,
mi tudgyuk a’ tsók dolgát
hogy ha egyszer Anya lész
‘s akkor tsókot adsz, vagy vész,
nem lesz férfi tsók tilalmas.

Ugy de mikor lesz e’ meg?
O! Aszszonyám mondgya-meg,
leszeke hamar Anya,
mert már tudom akkorra
nem lesz férfi tsók tilalmas.

Verseghy Ferenc: A’ Képzet

Előttem látom Laura!
Lebegni képedet;
de ah! melly nedves szemmel,
hogy nem te önnön vagy.
Midőn pirulva serken
a’ hajnal, vagy ragyog
a’ hold, látom s’ kesergek,
hogy nem te önnön vagy.

Ama’ virágos völgyre,
hol vélem egybe kelt,
ama’ friss vizforrásra,
hol tőlem búcsút vett,
késztetlek én o Képzet!
tünny avvagy változz el!
O változz el, te képzet
‘s légy Laura önnmaga.

Verseghy Ferenc: Horátziushoz

Bel mocsok nélkűl ragyogó Igaznak
elhiszem, Flaccus! hogy epés nyilakkal
töltt tegez nem kell, mikor a’ vadaknak
járja lakásit.
Téged a’ farkas, noha fegyveretlent,
elkerűlt önnkint, mikor a’ ligetben
bútalan szívvel Lalagét dalolván,
szerte bolyongtál.
Ámde más törvény van az embereknél!
Emberek voltak, kik irígyen engem’
Laura’ karjábúl idegen helyekre
messze ragadtak.
Űzzön el zordon havasokra sorsom,
hol gyümölcságak soha sem virítnak,
‘s a’ deres földek beborítva nyögnek
lusta ködökkel!
Űzzön a’ naptúl kiaszott hegyekre,
hol ruházatlan Feketék tanyáznak!
Laura lessz nékem szeretőm örökké,
Laura barátném!

1806.

Verseghy Ferenc: A’ Tél

Nézd a’ hegyeknek puszta girinczeinn
mint fénylik a’ hó! Görnyed az ősz liget
a’ súly alatt, ‘s a’ röst folyónak
zajjai partyaihoz hegednek.
Enyhítsd szobádnak gömbörödött egét,
bőven tüzellvén, ‘s régi hegyallyait
gyakrabban öntess serlegedbe.
Hadd köz Atyánkra egyéb ügyünköt.
Az ő kezében hempelyeg a’ világ!
Eggy csattanással szétveri fellegit
a’ vésznek, és a’ gyenge hárslomb
sok remegése utánn lenyugszik.
Bús lessze vagy víg holnapi hajnalod?
azonn ne aggódgy. Vedd nyereség gyanánt
a’ sors’ kezébűl a’ mait, ‘s még
messze vagy életed’ alkonyátúl.
Áldozz naponkint, hogyha kitelhetik,
a’ bölcs örömnek. Most simogassa le
nyájas barátod homlokodrúl
hornyait a’ szomorú magánynak.
Most vonny le játékzálogot álnokúl
meghorgasított ujjairúl setét
suttonba elbújtt Klórisodnak,
kit nevetése korán elárúl.
Most járj koronkint víg remegéseinn
a’ szós koboznak nemzeti tánczokot,
friss pörgetéssel megtepesztvén
a’ veled ölbekapó menyecskét.

1806.

Verseghy Ferenc: Lilla

Még repdes enyelgve az alkonyi szél,
‘s csókjára megrezzen a’ rózsalevél,
sír Lilla, ‘s az érre leszögzi szemét,
melly zúgva gyorsíttya előre vizét.

“Ah! így fut előllem az édes öröm,
azóta hogy búmot elhagyva nyögöm.
Megszegte az álnok! megszegte hitét;
Fillisnek eladta örökre kezét.”

Ezt mondgya zokogva, ‘s egy dombra ledűl,
hol szíve a’ szótlan keservre hevűl.
O Lyánka! mit bánod e’ csalfa’ kezét!
nem férjfi az, a’ ki megszegte hitét.

1806.

Verseghy Ferenc: A’ Rósa

Ama szép Rósa, nézd, o! nézd,
mint jádzik Zefirrel.
O! genge rósa! jól meg-nézd,
ki jádzik veszsződdel?

Im! alig szóllok, a’ Zefir
Rosához közelét,
szinézvén tsókot, hozzá ér
‘s le-fosztya levelét.

Ah, szedd-meg Flóra, menny, szedd-meg
le-hullott tetemit
‘s mint tőled képes, tiszteld-meg
leg-kissebb izeit.

Rakd tüzre, ‘s leg-alább tedd-el
illatnak könyeit,
osztán tisztessen temesd-el
utolsó hamvait.

Verseghy Ferenc: Gliczerához

Ammint barna szemöldökit
Dámonnak, Gliczerám! vagy deli termetét
átilletve magasztalod,
jaj! hogy duzmad epém! hogy löki véremet
a’ szív! Meghalványodik
töstént arczolatom, háborodott eszem
elhágy; nedvesedik szemem,
‘s gördűlő könyeim, bárha tagadgyam is,
árúllyák fene lángomot.
Égek, nem tagadom, fényes üszög gyanánt
égek, Kedvesem! akkor is,
még zög Dámon utánn nyájasan esdekelsz,
‘s bimbózó bizodalmamot
büszkén megtapodod. Jaj! ne halaszd tovább
eljegyzésemet! Ő soha
állandó szeretőd nem lehet; őneki
Dóris mindene. Boldogok,
kiknek szent kötelek szívhabozásikot
végzik, ‘s kiknek az eggy halál
hosszas kéjek utánn oltya szerelmeket.

1806.