magyar-versek

Krivák-Móricz Judit Ilona: Átkozottak rabszolgája

Átkozottak rabszolgája vagy
Hatalmas mellénnyel .
Satnya testedben
ordít a gonosz.

Kinek? minek képzeled magad????
Napóleon reinkarnációjának??
Egymillió ember halt meg akkor…
akkor és abban a háborúban
a kis korzikai káplár vezérlete alatt.

Ez nem rettent el .
Ő azt mondta UTÁNAM
ELŐRE mondod TE.
Én vagyok a VEZÉR
Állítod.

Ha lesz háború , akkor már
az atom dönt és nem TE.
S az atom nem válogat,
sem embert sem országot.

Már nincs olyan bunker ami megvéd.
SENKIT SEM!!!
ESZTELEN!!!
Most GAIA testével játszol.
Zsugor agyad ezt nem fogja föl.
S akit szolgálsz , az sem marad életben..
Nincs olyan pénz, hatalom. mely felment,
szolga lelked mantráz.
a mágikus szövegek nem védenek.

A neved és a tetted már így is történelmi.,
de nem úgy ahogy szeretnéd,
Nem vagy vezére se hadnak , se országnak.
Ócska rongy/ bohóc vagy..

Gyenes Orbán Éva: Költőkhöz

Hallassátok a hangotokat Költők!
Írjatok jóról, rosszról, és ami bánt,
Szeretet, bánat ha jön szívetekből
Hagy tudja meg azt az egész nagyvilág.

Írjatok télről, a várt kikeletről,
Rügyező fákról, nyíló virágokról,
A soha el nem múló szerelemről,
Szív bánatáról, féltésről, bántásról.

Százezrek helyett írjatok igazat,
Hagy legyen vigasza fásult lelkeknek,
Rejtsétek rózsák közé a szavakat
S ne törjétek le a szúrós tüskéket.

Reményt adjatok rongyosnak, éhesnek,
Ki hazájából elmenni kényszerül,
Ki romba dőlt házára visszanézne,
De fegyver elől zokogva menekül.

Társul szegődött az örök rettegés
Mely gúzsba köti a cselekedetet
Bénán bámul az ember – mi jöhet még
– s nézi, nézi a játszó gyermekeket.

A vélt biztonság falai inognak,
Döngetik, kiknek a sok sosem elég
Álca a jó tett, mögötte vihognak
– emberéleten lesz csak jó nyereség!

Tanítsátok az embert emlékezni
Ne feledje a régmúlt gyalázatát,
És tanítsatok előre is nézni
– múltba merengve nehéz a haladás!

2023.03.

Gyenes Orbán Éva: Kérdések válasz nélkül

„Rosszkedvünk telét” hogy féljük! – Mi vár?
Elűzi-e tavaszi napsugár,
Eloszlik-e fejünk felől a köd,
Terem-e búzát kenyérnek majd a rög?
Diadallal nyert „győztes koszorú”
ragyog-e majd józan ész homlokán ?
„Szelíden mosolyog a háború”
öszeroskadva bűnbánat okán?
„Nem lovagol páncélos” szörnygépen
Hogy „szívét ijessze” ellenfélnek?
„Ehelyett fürge lábakkal szökell”,
és táncot lejt, hol vígan szól az ének?
Hisz tündéri álom helyett is vért lát,
s „Az ember szíve tele félelemmel
És nem beszélhet senkivel, aki
Nem komoran és nem rettegve néz rá”
– Mert nem vívnak már a vitézek
Mívesre vert karddal, mint anno, régen.
A gyilok fél világon átsüvít,
Mely százezerszer is gyorsabb mint a nyíl
Elpusztítva mindent ami élő.
Lesz-e a világot újjá Teremtő
Ki új Édent varázsol s Kánaánt,
Kígyó nélküli almafát, szép hazát?


2022.11.

Gyenes Orbán Éva: Halálvirág

Ég kékje alatt fekete fellegek,
Vihart sejtetve jönnek baljós árnyak
Sírjukból kelnek múltbéli szellemek
s vadul vihogva haláltáncot járnak.

Gyűlölet nyugvó magvai élednek
Felszínre törnek, virágot bontanak
Dögszagot áraszt, mindjobban mérgezve
Létet, tudatot, s e virág kortalan.

Bokrétát is köt gyógyulást remélve
A súlyos beteg, vagy ki már haldokol
gyógyulni nem tudó betegségére.

Halálvirág már szórja szét magvait,
nyomában jajj-szó és a tüzes pokol –
magját befedik halottak hamvai.


2022.09.27.

Ady Endre: Fagyosszentek

Be kén’ jól rendezni Vácot,
Odazárni Bonifácot,
Szerváciust és Pongrácot…
Mert az már szörnyü és galád,
Hogy mit művel e szép család…
Megszégyenít májust, tavaszt,
Fület és lábat megfagyaszt…
Összejött egy sokadalom,
Hogy halljon egy kis térzenét
– Melyről már túl sok a dalom –
S pár perc és rebbent szerteszét…
Riporterünk is visszatért,
– Nos, tartottak künn térzenét?
– Igen – szólt kurtán, fagyosan.
– A banda játszott ám azért,
Mert hát történt egy kis hiba:
Szájhoz fagyott a trombita…

Tóth Árpád: Meleg van

Szervácz, Pongrácz, Bonifácz, ah,
Tekintetes fagyos szentek,
Ehhez a fene meleghez
Mit szólanak Önök s kendtek?

Már a lüszter is oly súlyos,
Mint az asztrakán felöltő,
És oly elviselhetetlen,
Mint Szula, a drága költő.

Most díszlik virányainkon
Az ugorka s a poloska,
És a nyári ünnepélyek,
Ajaj, ott kinn a Dobosba.

Az Erzsébet-ünnepélyen
Lelkem íme elandalog,
Mennyi hab és hány unalom,
S mennyi Farkas Imre-dalok!

Öt szál vendég zajong hévvel,
Minő siker! S szíven mar a
Világhírű Veres Tóni
Világhírű zenekara.

És a mozi is most bódít,
A filmen alpesi képek,
Viszont lent a nézőtéren
Izzadt barátnőmre lépek.

S kint az utcán mily illatos
Vasárnap a cseléd-korzó,
Mint egy Szávay-távirat,
Izléses és szívet-orzó.

S szebbnél szebb a nyári divat,
Legszebb a szép mungó-truppon
A szájkosár, s Tisza Pistán
A szép svájfolt kényszerzubbony.

S por van, s csend lógatja lábát
A szent Csokonai-körön,
Mely most nem irodalmizál,
S ez a legfőbb nyári öröm.

Berechet László: Abigél

Gina, regény hősnője, ezerkilencszáz negyvenhárom,
elbúcsúzik otthonától, és azoktól akiket szeret,
mert édesapja beadja a hires árkodi intézetbe,
kis ötödikes gimnazistának a rideg világ őrzi,
kegyetlen, szokatlan törvényei között !

Meg fogom engedni, egy vidéki egyház
leánynevelő intézetben, iskolában…
Ma még örvendj, szép édeslányom voltál nékem..
Szorits magadhoz a te lelkedben,
Bizzom bennem – ami szép volt –

Mentek az osztályba. Megismerkedett egy
leány tanulóval, akivek ültem egy padba.
Most Tanulni szeretnénk, leckémet, Történelmet,
Most emlékezni fogok az órán !…
Mindenre rájön, régen, az régi időkben,
ki volt, az én életében,

” Megyek az szobába, elkezdett hosszú éjszakán”
Gina, álmodott, nem válaszolt semmit,
Ezekkel nem hallom, semmit szavakkal.
A Szép estén különösen árvának érezte magát sötétben,
Most még Zsuzsanna igy jó lett volna,
bárki, aki, benyit, és csak annyit mond:
,, Hogy vagy Gina ?
Milyen az Ágyad ? Aludj jól !”

Mely már is messzebb, mint az álom.
Ám Zsuzsanna Testvér, megfogta a kezét és
Szeliden, áthúzta a kis ajtón.
Másnap felkel reggel, hátha kimenne az egész osztály,
Gyöngyörű udvaron, azon a napon,
Oly szép idők voltak, a nap kisütött.

Vajon hihetne -e ahogy diák legendába.
amelyet a kertben, álló korsós, leányt
formázó szobor alakja köré szó, lányok, képzelete ?
Irjon talán ő is levelet Abigélnek,
aki mindig segit a bajbajutottakon ?

Kuncz Ferenc, Főhadnagy,
Az én számomra : az lenne parancsom,
Elmegy a leányiskola intézménybe,
hamarosan, Ginával összfut,
egykori leány szeretőjével.

Berechet László: Hazafelé jön

Hazafelé jön az ki felém jön,
Mellettem leszel…
Mégis hozzám visszajön,
Ó Istenem édesnő.
Oly Boldog aranyos lettem,

Nem játszom a Tiszta szivvel,
Én örökös bájos őrzőm,
hozzád simulok a szép arcodhoz !…
Mint fél igaz rózsa lesz,

Add a kezed, Ne fuss előttem,
Szorits meg a kezed, és el ne engedj.
Ragyogóan , szép a kezed.
Tedd fel a kezedre, vedd fel a gyűrűt.
a bájos szivemben, zártál mögém,
ha Szeretsz engem, Oly szép volt az emlékben,

Bemegyek, a hatalmas szobába.
ezután pihentem, a puha ágyadon,
Másnap felkell reggel…
Kimentem, a Tulipános kertemben,
Azt hittem, Rózsa voltam Boldogságban,
Köszönöm neked,

Drágám, ha meghalok a szerelemért,
és bizzál bennem, adsz nekem,
Szerelmet szivemben,
Gyere vissza hozzám édesnő,
Te voltál virágszállam…
Enyém leszel örökös szivemben,

Add vissza nékem ey száll virágod,
Tiszta lelkemen egy forró ölelés miatt,
Szállnak a tulipán, láttom a könnyes
szemmel emlékben,
Zivataros volt esőkben, rózsa volnék.

Berechet László: Fölvirradt a Tenger

Fölvirradt a a Tenger
az én voltam igazi csupán, tenger között.
Mint más héjakon igyekszem, mint mocsáron,
Nem hallom, semmit másnap elindulnék..
jól elérkezzem ócéánon, Mozognak hegyeken,
Vársz még engem, ott hatalmas hegyeken,
Domborulnak… Domborulnak.

Menj csak velem jössz hanem kitartom,
a Te ellenned, aztán nem tört ki semmit,
botrány a fák alatt, Minden szép volt ami szép volt,
Azonbelűl ha lépsz a Tengeren ?

Állj meg pillanatra mondom a választ.
Mész vagy viszlek a mai napokban,
Elveszetti hegyeken vannak nyomában,
Azt akkarod Szép volt mint a mesékbe.
Szászor a Tengeren,

Oly szép idők voltak nem számit, semmit.
Mást nem Tehettem, nem voltam össze vadulva,
Várj meg engem Titokzatos barlang felé,
Szépség volt Tiszta Égboltján,
Én is túl jobban rosszban, őrzőm a felhők kőzőtt..

Minden, ami szép volt ami annak a célna.
közös felidézem azt a földeken miatt,
Nem zuhan a Folyó, Nem Fújj a szél,
Folyópartján, az Égboltján,
Nem szakadna rám a fényel Tengerpartján,

Fölvirradt a Tenger,
Zuhan szikla parton, zuhan vizek alatt.
Mint hull a vizen túl az ami a kedvenc parton alatt,
ha én felém jössz csodálatos vizeken,
Nem szeretném belemászni a vizben,
Fölvirradt a Tenger
Minden Tavasz lángolna Tenger,
Gyere én felém gyorsan a kalandokra,
csak legyen séta óceán felém,

Magas voltál nékem gyöngyörű szépséges,
Folyóparton voltak Tájak ?…
Minden napra nézd újra hidakat,
Legalább mondaszerint, szavakat mint a parton,
a könnyes szélén velem ott élsz,
Napfénnyel érkezzem.