Pável Ágoston: Én éjjel aratok

A kis leányom
az éjjel nyöszörögve felriadt,
és pityeregve panaszolta,
hogy megint “olyat” álmodott.
Aztán a fullasztó lidércnyomástól szabadulva,
lelkendező, siró-mosolygó repeséssel menekült
a sárkányos, törpés és óriásos
csúf álomvilágból
a bujtató, becéző,
az apás, anyás, játékbabás valóságba.

Engem a zsombékos Való,
az emberlándzsás, farkasvermes,
halálhörgéses, ezerkarmú Élet
ijesztget-üldöz
a koldus nappalok komor, józan során,
és cseppnyi boldogságért,
parányi örömáldomásért
belehajszol a csillagmécses éjtszakáknak
álompárnás,
mindent kináló, buja, mély ölébe.

Én nappal csak lélektelen árnyékként tengek-lengek,
hináros, zátonyos, keskeny mederben
sziklás emberpartok között
görgetve-hömpölygetve árva sorsomat,
és éjjel élek-repdesek,
miként a fénybogár.
Nappal magváró, szomjú barázdáimba
csak ólmos könnyeket és sós verejtéket vetek.
De éjjelente
virágos, kacagó álommezőkön
nótázó, széles, hetyke kaszalenditéssel
tövigkalászos aranybúzát aratok.

A kis leányom
a valóságot váltja pengő álompénzzé.
Én fordítva csinálom.
Mert már régóta jól tudom,
hogy a legnyájasabb csillagzat
a valóságnak legkülsőbb párkányain,
a kertek alján leskelődő Hold.

* * *

És így esik, hogy éjjelente
Holdisten kegyes mosolyának bűvös árnyékában
– naphosszatt koldus robotos –
tövigkalászos aranybúzát aratok.

Somlyó Zoltán: Reggel

Az ablakomon karcsu jégvonalkák,
fagyos mosollyal rámköszöntenek.
A reggel fagyos, merész pattanással
megint kinyílott, mint a nagy sebek.

Álomszuszékos, puha gördüléssel,
fordulok a falnak: ott van még az éj;
elbujt a párna tüzes, forróságos,
panaszos, jajjos ráncai közé.

Kezem pihen a falnak szürkeségén.
Hajam szemembe hullt, a szám csukott…
…talán most, talán most fogok aludni…
Csitt! A nap a fejem alá csuszott…

Jászay-Horváth Elemér: Egy fiúhoz

Bánatra termett gyönge gyermek,
Örömre vágyó sápadt fiú.
Bús szemeim ma könnyekkel telnek:
Az élet oly rövid, s a küzdés oly hiú!

Halálra éledt szomorú lélek!
Életre vágyik mind, aki él.
Hosszú utadra ki mégyen véled?
Ha zsendül a tavasz, mért hullik a levél?

Gyászol a Jóság: zord a valóság,
Kegyetlen lába földre tipor;
Tavaszi fénytől hullnak a rózsák,
S a hervadó levélt szürkén temeti por.

Túl a világon éltet az álom,
Kósza futásán száz szín akad;
Túl a valóság-vonta határon:
Fehér ágyad ölén, ott temesd el magad.

Ott nincs könny a szemben, elringat csendben,
Új földre repít az álomfogat,
Testetlen csókok serege lebben:
S az áldott álomország dús kertje befogad.

Te vagy: ki voltam én ifiontan,
Óh sohse légy az, ki most vagyok!
A lét küszöbén álomba-holtan
Simogassanak fehér, mosolygó angyalok.

Nyugat, 1910/6. szám

Somlyó Zoltán: Álmomban afrikában jártam…

Álmomban Afrikában jártam,
szikrázó, dús mezőkön…
A fák törzséből kaucsuk ömlött
és tej zuhogott, csak szomjas szájra várt…
És mentem meztelenül… a tikkasztó nap
ruhát vetett rám sűrű hősugárból…
És a vadállat szőre közt a villany
szikrája fénylett álmatag szemembe…
S itt minden: állat, növény, kő meg én,
mind tudtuk, hogy mit hol kell megkeresni…
Ím, itt a víz hűs kortya… itt a banán,
itt meg a mézga, mindre rátalálhatsz.
S a forró csendben, a hő némaságban
mindennek hős, rikoltó szája volt.
Szivükkel és szagukkal kiabáltak
a dolgok ott, a mély kék ég alatt…
Színek s szagok, mint élő transzparensek
feszültek ott az éternek falán…
Almomban Afrikában jártam,
s még vissza sem jöttem onnan talán…

Arany János: Hajnali kürt

A szőke reg, a barna éj
Kétes csatában küszködött:
Kétségesen borongtam én
Az ébrenlét s álom között.
Imetten-e? álomban-e?
Hallék üvöltő hangokat:
Honnét e hang? – kürtszó rivall.
Nyí a vadászeb és ugat.

Csodálatos, mélyenható,
Édes-fájós e kürtzene,
Keresztül búg csonton, velőn,
Mikéntha sírból zengene.
Rá az eb is, az oktalan,
Ösztönileg vonít, csahol:
S e hangzavar egynémi vad
Harmoniába összefoly.

Ez élesen, fennen kacag,
De hosszu jajban végezi;
Az tompa böffenésivel
Az alsó hangot képezi;
Közbűl a többi nyí, vakog,
Üvölt, huhol, búg a szava;
Közé a visszhang kerepel
És a vadásznép nyers zaja.

Vidám vadászok, menjetek!
Az ébredő pacsirta hí;
Tiétek a nap bimbaja,
Erdő- s mezőnek illati.
A szűzi lég, harmatkönyű,
Higgadt folyam, friss lengeteg;
A rózsakedv, acélerő…
Vidám vadászok, menjetek.

Én majd a reggelnek bizony
Csak már a tallóját szedem:
Nyűgözve tart egy bal szokás:
Vagy álnévvel természetem.
Jó szándokon nem mulna, de…
De mikor az ágy nem bocsát! –
Vidám vadászok, menjetek:
Jó mulatást… jó éjszakát.

1851. május

Benedek Elek: Szép jó reggelt, nyuszikám

Szép jó reggelt, nyuszikám!
Adjon Isten, Gyuszikám.
Mit álmodtál, nyuszikám?
Réten jártam, Gyuszikám.
Volt-e jó fű, nyuszikám?
Volt egy kevés, Gyuszikám.
Ki volt még ott, nyuszikám?
Juhászbojtár, Gyuszikám.
És mit csinált, nyuszikám?
Furulyázott, Gyuszikám.
Volt-e más is, nyuszikám?
Csákó tehén, Gyuszikám.
Ki őrizte, nyuszikám?
A gazdasszony, Gyuszikám.
Megfejte-e nyuszikám?
Hogyne, hogyne, Gyuszikám.
Kinek fejte, nyuszikám?
Neked, édes Gyuszikám.

Tóth Árpád: Be furcsát álmodtam…

Be furcsát álmodtam az éjjel,
Hahó, hahó,
Lefutok kacagva a lejtőn,
Ma csupa zengés a szivem,
Ma kínom távol ormán rajt pihen
Halk, puha hó.

Nézd, hó esett az éjjel,
Hűs és szelíd, mint álombeli bú.
De dalolnak a fák,
Aranyszínü láng
Fodrozza a felhőt,
S a hegyi ösvény vadrózsa-szagú.

Lefutok kacagva a lejtőn,
Hahó, hahó –
Odalent csendben megpihenek,
Messze merengnek a nyitott szemek,
S szívemben csendesen
Szitál a hó.