Bűn témájú versek

Tóth Kálmán: Emberektől eltitkolám

Emberektől eltitkolám
De sirodnak mind megmondtam,
A mit mélyen szenvedek én:
Vádat, szégyent, nagy titokban,
Hogy megölőd tán én voltam!

Azt hittem, hogy ki sem hallá,
De a fűben volt egy féreg,
Meg egy koldus a kapuban,
Ezek hallák: mit beszélek,
Föl volt fedve vád és vétek.

És a féreg – ez az élő
Alázat – a föld rögéből
Idételen hitvány fejét
Láttam, hogy mint emelé föl,
Én mellettem – büszkeségből!

És a koldus, temetőnek
Kapujában a mint álla, –
Láttam, mi volt szemeiben:
Iszony, vigasz és a hála,
Hogy nyomorubb is van nála!

Reviczky Gyula: Bünhődés

A szenvedélyre jött a szenvedés.
Szines kéjhabra gond, sötét, nehéz.
Mámor ködére tiszta öntudat,
Amelynek kése szívünkben kutat.

Oh, mindenért fizettem kamatot,
Mi köznapénál több gyönyört adott.
Emésztő életvágy szorult belém,
Szivemet lángján összeperzselém.

Nem voltam mértéktartó semmiben,
Nem volt elég, amig telt, semmisem,
Mohón élveztem, kábultan, vakon,
Akármivel kinált az alkalom.

Gaz uzsorás volt. Oh milyen nehéz,
Keserves most a visszafizetés!
Amig egyszer majd kénytelen leszek
Igy szólni: Nincs több; nem fizethetek.

Péczeli József: Nap s békák

Athénásban egykor vévén feleséget
Egy fő tolvaj, ada pompás vendégséget.
A hová sereggel sokan felgyűlének,
Sem száma, sem vége nem volt vendégének.
Ésópus, ezt látván, egy mesét beszéle,
E balgatag népet hogy intené véle…
A nap akart, úgymond, egykor házasulni,
Mely dolgon a békák kezdtek dúlni-fúlni.
Az egy nap, így szólnak, mely sok tót kiszáraszt!
S a víz kereséssel egész nyáron fáraszt!
Hát mi lesz belőlünk, ha sok fia lészen?
Kiapad minden tó, s elveszünk egészen.
Jobban okoskodtak a tóknak lakosi
Mint a bölcs Athénás városa okosi.

Reményik Sándor: Nem lesz kit ütnöd

Én Úr vagyok és erős Isten
S megbüntetem az atyák vétkeit
Hetediziglen fiaikban

Lehetsz Úr s lehetsz erős Isten,
És büntethetsz, ahogy akarsz,
De én vétkemért csupán engemet.

Egyedül állok szemközt véled
Vétkeimmel Te bosszúálló –
Megszenvedek, és vége aztán.

Aztán széthullnak testem rostjai,
Elkeverednek a hegyekben –
Büntesd a sziklát, az nem érzi.

Aztán szétfolynak vérem csöppjei,
Elkeverednek a vizekben –
Vesszőzd a tengert, az nem érzi.

De emberszívet, érzőt, égőt
Zsákmányul neked nem dobok,
Hogy ostorozd hetedíziglen.

Ha van még nékünk számadásunk:
Itt vagyok: végső szem a láncban,
Őrült májusban józan, száraz ág.

Üss Uramisten, amíg bírod –
Utánam nem lesz kit ütnöd tovább.

1936.

Bárd Miklós: Fekete bolygó

Így volt-e tervedben Uram?
Virrasztó szemed csukva van,
Nem döntöd el, ki győz, ki essék,
Az isteni bús semlegesség,
Sorsára bízta e szép csilla­got.
Ez lázban égett, dacban lobogott,
S te pillanatra lehunytad szemed.

“Az Isten alszik…” Kain fölmered,
Husángra kapva, milliókban áll fel.
Mire felnézel Uram, úgy lehet,
Nem lesz itt se Kain, sem Ábel.
S kiállva fénylő bolygóid sorából,
Lesz csillagod, mely mindörökre gyászol,
Fekete bolygód óh Uram!
Mert semleges vagy s szemed csukva van.

1916.

Sárosi Árpád: Kolostorban

Csak hárman voltunk. Ketten ők, a szentek,
A bünök fia én, a harmadik,
Pajkos-vidáman szók, poharak csengtek
A ránk simuló lilás hajnalig.

A füst felhozott, benne angyal arcok,
És ugy kacagtak a kis démonok.
Titkos emlékek, könnyes-édes harcok…
– Tempi passati! Nem komoly dolog.

És eloszlottunk. Cellámba kisértek.
Sikoltó zárak, siró kőfalak,
Ők csupa fény, én csupa bün és vétek,
Felettük álom, rajtam szent harag.

Oh jaj, szivembe döfött holt kezével
Ki itt parancsol: aszott Kripta-rém,
Vérem akarja, pezsgő életével,
Én kellek neki, bünös én, csak én.

Lehullok mint cédrus a viharban,
A feszületre szédül homlokom…
ő megbocsát és nem fedd, hogy magamban
Az élet vágyát, vágyva hordozom.