Bűn témájú versek

Tóth Lőrinc: Panaszkodó uzsorás

“Oly magas a lakbér Pesten, nem győzi az erszény!” –
Rút, fösvény uzsorás, ezt nyögöd úntalanul.
Lám, olcsó szállást tudok én számodra, ha kérded:
Hí a fenyítőház, jó tanya lesz teneked.
Míg a hetyke legény, puszták fia, gyors paripát lop
S e kedvtöltésért börtöni éjbe kerül:
Zord ínségbe merült embertársidra vadásztál –
Rosszabb vagy, nyomorúlt, mint az a réti zsivány.

Madách Aladár: Óh, voltak egykor…

Óh, voltak egykor vad és barbár idők,
Mondják mosolyogva simán a Tettetők;
“Csupa boldogság mostan az életünk.”
Igaz, Tettetők, nektek, de nem nekünk!

Óh, jőnek olykor vad és barbár korok,
De eszme, érzés az, mi úgy háborog,
Bűnhődés a bűn, s nyíltan jár s véresen,
Nem mint most, rejtve s tisztességesen.

Ítéljük-e el a vad förgeteget,
Midőn zúgva tart szörnyű ítéletet?
Szétdúlt fedél és szétszaggatott virág
Áldás akkor, mert megújul a világ.

De most nincs eszme, nincsen nyílt küzdelem,
Hazug, bűnös kor, gyáva és szemtelen;
Meddő föld többé nem teremhet csak gazt,
Tűzzel, vassal kell újra feltörni azt.

megjelent: 1895.

Vörösmarty Mihály: A bűnös sirverse

Jó istenem volt és szép angyalom.
Amannak bíztam égi bő kegyében,
Emennek éltem földi kellemében,
S futott előlem minden fájdalom.

De ah a múlt jót mit magasztalom.
Az angyal engem, vesztésem dühében
Én elhagyám az istent s kínörvényben
S láng vészben forra éjem, nappalom.

A bűnt kiáltám; eljött s meg nem ölt,
Felhíttam a bút, eljött s meg nem ölt,
Hittomra rám jött a halál s nem ölt meg!

Ki jár e kinos élet végire?
Oh halld meg ég föld, zengd el messzire:
Az angyal könnye hullott rám, s az ölt meg.

Pest (?), 1823

Ady Endre: Uram, ostorozz meg

Uram, bántottál, űztél, megaláztál,
Sokféle ostort suhogtatott kezed:
Te tudtad, miért.
Kis szolgád bizton nagyokat vétkezett.

Hajh, bűnös voltam, nótáid elloptam,
Nőid csókoltam s kortyongattam borod.
Méltón sujtott rám
Könnyben áztatott, sós, éles ostorod.

Minden bűnömből külön ostort fontál,
Csöpp, beteg vérem sokszor kiütközött,
Ám csók-ostorod
Legfájóbb ostor ostoraid között.

Uram, utólszor evvel ostorozz meg
Nagy bűnök után méltón, fájón, nagyon
És azt az asszonyt,
Kire korbácsolt, rossz szívemet hagyom.

Tóth Kálmán: Emberektől eltitkolám

Emberektől eltitkolám
De sirodnak mind megmondtam,
A mit mélyen szenvedek én:
Vádat, szégyent, nagy titokban,
Hogy megölőd tán én voltam!

Azt hittem, hogy ki sem hallá,
De a fűben volt egy féreg,
Meg egy koldus a kapuban,
Ezek hallák: mit beszélek,
Föl volt fedve vád és vétek.

És a féreg – ez az élő
Alázat – a föld rögéből
Idételen hitvány fejét
Láttam, hogy mint emelé föl,
Én mellettem – büszkeségből!

És a koldus, temetőnek
Kapujában a mint álla, –
Láttam, mi volt szemeiben:
Iszony, vigasz és a hála,
Hogy nyomorubb is van nála!

Reviczky Gyula: Bünhődés

A szenvedélyre jött a szenvedés.
Szines kéjhabra gond, sötét, nehéz.
Mámor ködére tiszta öntudat,
Amelynek kése szívünkben kutat.

Oh, mindenért fizettem kamatot,
Mi köznapénál több gyönyört adott.
Emésztő életvágy szorult belém,
Szivemet lángján összeperzselém.

Nem voltam mértéktartó semmiben,
Nem volt elég, amig telt, semmisem,
Mohón élveztem, kábultan, vakon,
Akármivel kinált az alkalom.

Gaz uzsorás volt. Oh milyen nehéz,
Keserves most a visszafizetés!
Amig egyszer majd kénytelen leszek
Igy szólni: Nincs több; nem fizethetek.

Péczeli József: Nap s békák

Athénásban egykor vévén feleséget
Egy fő tolvaj, ada pompás vendégséget.
A hová sereggel sokan felgyűlének,
Sem száma, sem vége nem volt vendégének.
Ésópus, ezt látván, egy mesét beszéle,
E balgatag népet hogy intené véle…
A nap akart, úgymond, egykor házasulni,
Mely dolgon a békák kezdtek dúlni-fúlni.
Az egy nap, így szólnak, mely sok tót kiszáraszt!
S a víz kereséssel egész nyáron fáraszt!
Hát mi lesz belőlünk, ha sok fia lészen?
Kiapad minden tó, s elveszünk egészen.
Jobban okoskodtak a tóknak lakosi
Mint a bölcs Athénás városa okosi.

Reményik Sándor: Nem lesz kit ütnöd

Én Úr vagyok és erős Isten
S megbüntetem az atyák vétkeit
Hetediziglen fiaikban

Lehetsz Úr s lehetsz erős Isten,
És büntethetsz, ahogy akarsz,
De én vétkemért csupán engemet.

Egyedül állok szemközt véled
Vétkeimmel Te bosszúálló –
Megszenvedek, és vége aztán.

Aztán széthullnak testem rostjai,
Elkeverednek a hegyekben –
Büntesd a sziklát, az nem érzi.

Aztán szétfolynak vérem csöppjei,
Elkeverednek a vizekben –
Vesszőzd a tengert, az nem érzi.

De emberszívet, érzőt, égőt
Zsákmányul neked nem dobok,
Hogy ostorozd hetedíziglen.

Ha van még nékünk számadásunk:
Itt vagyok: végső szem a láncban,
Őrült májusban józan, száraz ág.

Üss Uramisten, amíg bírod –
Utánam nem lesz kit ütnöd tovább.

1936.

Bárd Miklós: Fekete bolygó

Így volt-e tervedben Uram?
Virrasztó szemed csukva van,
Nem döntöd el, ki győz, ki essék,
Az isteni bús semlegesség,
Sorsára bízta e szép csilla­got.
Ez lázban égett, dacban lobogott,
S te pillanatra lehunytad szemed.

“Az Isten alszik…” Kain fölmered,
Husángra kapva, milliókban áll fel.
Mire felnézel Uram, úgy lehet,
Nem lesz itt se Kain, sem Ábel.
S kiállva fénylő bolygóid sorából,
Lesz csillagod, mely mindörökre gyászol,
Fekete bolygód óh Uram!
Mert semleges vagy s szemed csukva van.

1916.