Bűn témájú versek

Lauka Gusztáv: Nyilatkozat

Hogy meghalok – felsem veszem,
Hiszen az élet’ folyása,
Hogy ember embertársának
Nyugalom helyét megássa,

Hogy más gazdag asztalhoz űl,
Mig én száraz kényért eszem,
Az isten látja lelkemet
Rosz néven még ezt sem veszem.

Hogy más pazarlott kincseken
Ezerféle élvet teremt,
Mig én élvnélkül éltem át
A’ múltat, ‘s élem a’jelent –

Legkissebbet sem változtat
Sorsedzette kedélyemen,
Vajha ennél nem volt volna
Nagyobb teher már éltemen.

Hogy más bíborban öltözik,
S magasra építet lakot,
Mig én csak nem rongyos vagyok,
‘S kunyhóból nézem a’ napot.

Ez sem fáj, mert a’ napsugár
A’ kunyhóban is olly meleg –
‘S hidegtől testem eddig is
Egyszerű ruhám védte meg.

De hogy szegény ‘s gazdag felett
Különböző törvény viraszt,
Ez fáj, ez gyötri keblemet –
Ez méregkint emészti azt.

Sárosi Árpád: A jászol küszöbén

Nem véd meg Uram, senki ellened,
Ha sujtanod kell sulyos vétkemet.
A templomoszlop s földi hatalom:
Elomló rög csak, szétporló szirom.

Fejem fölé az éj hiába száll,
Pallosod éle ott is rám talál.
Hegyeknek mélye, völgyek vak köde?
A bün, előled menekülhet-e?

Ha szenny, ha baj, ha vétek terhe nyom,
Egy szent küszöbhöz vezet csillagom,
Jézus megnyitja szegény jászolát:

Szivére zárja beteg vándorát.
És örömén, kit Békesség adott:
Elcsitul Uram, minden haragod.

Lauka Gusztáv: Átkosház

Erdő középen áll maga,
Elmult idők átkos laka.
Szobáiban soh’sincs világ –
Velőt rázó a’ némaság.

De ha éjfél következik,
Belülről lárma hangozik:
Átok, kaczaj, káromkodás –
Később leány siránkozás.

Végre nehéz kín szűlte jaj,
Hosszú mély fájdalmas sohaj
Olly fájó mintha megrepedt
Szívtől nyert volna életet.

E’ házban hajdan úr lakott,
Élve vadul éjt, és napot —
‘S egy ifju lány kit elrabolt,
Élteig e’ ház rabja volt.

Tóth Lőrinc: Panaszkodó uzsorás

“Oly magas a lakbér Pesten, nem győzi az erszény!” –
Rút, fösvény uzsorás, ezt nyögöd úntalanul.
Lám, olcsó szállást tudok én számodra, ha kérded:
Hí a fenyítőház, jó tanya lesz teneked.
Míg a hetyke legény, puszták fia, gyors paripát lop
S e kedvtöltésért börtöni éjbe kerül:
Zord ínségbe merült embertársidra vadásztál –
Rosszabb vagy, nyomorúlt, mint az a réti zsivány.

Madách Aladár: Óh, voltak egykor…

Óh, voltak egykor vad és barbár idők,
Mondják mosolyogva simán a Tettetők;
“Csupa boldogság mostan az életünk.”
Igaz, Tettetők, nektek, de nem nekünk!

Óh, jőnek olykor vad és barbár korok,
De eszme, érzés az, mi úgy háborog,
Bűnhődés a bűn, s nyíltan jár s véresen,
Nem mint most, rejtve s tisztességesen.

Ítéljük-e el a vad förgeteget,
Midőn zúgva tart szörnyű ítéletet?
Szétdúlt fedél és szétszaggatott virág
Áldás akkor, mert megújul a világ.

De most nincs eszme, nincsen nyílt küzdelem,
Hazug, bűnös kor, gyáva és szemtelen;
Meddő föld többé nem teremhet csak gazt,
Tűzzel, vassal kell újra feltörni azt.

megjelent: 1895.

Vörösmarty Mihály: A bűnös sirverse

Jó istenem volt és szép angyalom.
Amannak bíztam égi bő kegyében,
Emennek éltem földi kellemében,
S futott előlem minden fájdalom.

De ah a múlt jót mit magasztalom.
Az angyal engem, vesztésem dühében
Én elhagyám az istent s kínörvényben
S láng vészben forra éjem, nappalom.

A bűnt kiáltám; eljött s meg nem ölt,
Felhíttam a bút, eljött s meg nem ölt,
Hittomra rám jött a halál s nem ölt meg!

Ki jár e kinos élet végire?
Oh halld meg ég föld, zengd el messzire:
Az angyal könnye hullott rám, s az ölt meg.

Pest (?), 1823