Háborús versek

Gyóni Géza: Végvári sáncokban

Hat lábnyira a föld alatt
A mécsek gyéren égnek.
Fölöttünk egyre szántanak
A vasfejü legények.
Hat lábnyira a föld alatt
Még lánggal ég az élet.

Hat lábnyira a föld alatt
Kis ur az ember, pajtás.
Az élet egy-két pillanat,
S a halál egy sóhajtás.
Hat lábnyira a föld alatt
Mégis remélünk, pajtás.

Hat lábnyira a föld alatt
Mégis vidám az élet.
Még nóta is szól, hallga csak:
Ó, drága magyar lélek!
Hat lábnyira a föld alatt
Dalolnak a legények.

Hat lábnyira a föld alatt
Csak kiteleljünk, pajtás:
A harcok majd lezajlanak
S megenyhül minden sajgás;
Hat lábnyira a föld alatt
Lesz még öröm-kurjantás.

Hat lábnyira a föld alatt
Érik a Jövő, pajtás.
Vérből majd szebben kél a mag
S dusabban hajt a hajtás.
Hat lábnyira a föld alatt
Már nem soká tart, pajtás.

Przemysl, 1915. február 27.

Havas Gyula: A siket fegyverek

Hogy megpihenjek s feledjek és csitúljak,
eloldtam csolnakom s tengerre keltem.
Az erdős és vad szigeten kiszálltam
s a fák közt mentem s halkan énekeltem
és boldogan.
És hűs estére kelten
tisztásra értem és a hold elöntött.

És túlnan, messziről, az éji fák közt
felcsillant fegyvereknek fénye s visszaverte
a holdsugárt, a béke bús követjét
és hallatszott a suttogó beszéd,
mely lopva szólt az őszi szél szavával,
sötéten szállt, mint felleg árnya szárnyal
suhanva holdas, éji réteken,
szállt hozzám, kit kerestek, jaj, halálra.

Akkor megálltam, két karom az égre
és szívemet a holdra fel kitártam
és csengő hangon, mint ki tiszta és szűz,
kiáltottam: Én békét akarok,
im, lássátok, a fegyvert elvetettem,
rég elmerült, most messzi tenger habja
ringatja már és szegény életem,
e megviselt és rongyolt és fakúlt
s már fehér kendőt lengetem felétek.
Ne féljetek, én békét akarok!
Ne lőjjetek, a fegyvert elvetettem!

És zengett még szavam, még szállt az éjben,
A hűs szél vitte hozzájuk ragyogva
a bölcs békesség bús üzenetét.
De fegyverük csövén a tűz kivillant
s míg két karom a hold felé hanyatlott,
már elborúlt a szemem s számon kibuggyant
a szívem bibor átkaként a vér.

Nyugat, 1914 / 13. szám

Tóth Árpád: Katonasir

Magányos sír a keskeny, elhagyott
Völgyben, keresztje ferde már, veszendő,
De gyapjas hó a vállát – enyhe kendő –
Szelíden védi, s rojtul ráfagyott

Kis jégcsapok gyémánt dísze ragyog:
Míg lent a néma bíborban derengő
Mélységben zárt szemekkel és merengő
Arccal nyujtózik egy ifjú halott.

Ha véres szemmel s arany nap-sisakban
A hajnal újra a hegyekre csattan,
Pihenj, kedves, nem kell már harcra szállnod,

Sírod felett még bús moraj lebeg,
De te feledd az ágyút már, – te álmodd:
Hazaértél, s ugat vén, hű ebed…

1914.

Bányai Kornél: Omszkban

Omszk fölött az ég megfagyott, sárga…
Az őr fölöttünk lassan ide-oda jár.
Itt már régen kész a téli máglya,
Már rég meghalt a Nyár, a régi Nyár.
Szomorúan járunk s Nyugat felé nézünk…
Messze magyar földön vajon mit csinálnak?
Minket vasmarokkal durván szerte szórtak
Kellő közepébe a régi pusztáknak.

Az ég takarója szellős, megfakult,
S mint a muszka cárnak arca olyan sárga.
Az idő végzését tömött temetőkben
Harmincezer csendes magyar ember várja.

Rabátok… minden lépésünk kisérik.
Magyar földről csak álmodnunk szabad.
Míg a békegalamb suhogását várjuk,
Nappá hosszabbodik minden pillanat.

Omszk fölött az ég megfagyott, sárga…
Az őr fölöttünk lassan ide-oda jár.
Itt már régen kész a téli máglya,
Már rég meghalt a Nyár, a régi Nyár…

Omszk, 1916. szeptember, kiadatlan vers

Samarjay Károly: Dal a viharban

Ki hallgatá most a költők dalát?
Midőn egész földön fegyver csörög,
S a nép szava istenként mennydörög:
Ki hallgatá most a költők dalát?

Nem hallani a csattogány szavát,
Ha szélvész közt a tenger parton ül,
S villám harsog vad habtornyok körül,
Nem hallani akkor madár szavát.

De meghallgatják a költők dalát,
Ha kürtöt vesz, ha trombitát ragad,
S lelkéből a dal mint vulkán szakad:
Akkor szélvész közt is hallják dalát.

1848.

Reményik Sándor: Egyszer talán majd mégis vége lesz

És akkor, aki visszatérni bír,
Csak visszatér megint a régihez.

A régi hithez, a régi házhoz –
Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
És számon mit se kér, kit se átkoz.

A mappás talán új térképet ír,
De másként minden régiben marad,
Csak egy darabig sok lesz a friss sír.

Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
A föld valahogy döcög majd tovább,
És lassú erők lemossák a vért.

Sajó Sándor: Harci ének

Imához! – s aztán rajta, előre!
Most egy itt nemzet és király;
A becsület, a haza őre
Most lelkét riogatni jár;
Már zeng a rézkürt riadója:
Az igazság hív bosszulóra, –
Előre, magyarok!

Zászlónkon leng a Szent Szűz képe,
Szívünkben harcvágy dübörög:
Most űzzük pokla éjjelébe
A ránkvigyorgó ördögöt!
Ki kárörvendőn leste sorsát,
Hadd lássa: van még Magyarország.
Előre, katonák!

Királyunk lelkét átölelve,
Megleltük végre minmagunk,
Ki kedvünk vérig ingerelte,
Reszkesse harcos haragunk!
E harc villámló viharából
Kossuth s Rákóczi lelke lángol…
Előre, magyarok!

Az értünk omló könnyek árján
Áttör a boldog büszkeség
S dicsőségünk, mint szép szivárvány,
Mosolygón fénylik szerteszét:
Anyáink bánatán keresztül
Egy szebb jövendő képe rezdül, –
Előre, katonák!

Imához! – aztán rajta, előre!
Most Isten védi a hazát.
Most vérrel írják új időkbe
A magyar nemzet igazát!
Az idők telje végre eljő:
Most születik a szebb jövendő, –
Előre, magyarok!

Samarjay Károly: Harc lesz talán…

Harc lesz talán… Ha kell, mi meghalunk,
De nem egy-két tőzsémek földeért,
Sem vérünkön hizott nadályokért,
Értök csepp honfivért sem áldozunk,
Nekünk nincs egy arasznyi birtokunk,
Mi az egész hazáért harcolunk.

Mi az egész hazáért harcolunk,
Egy lánykáért ontunk mi honfivért,
Egy lánykáért: a szép Szabadságért.
Ha kell, érette mind, mind meghalunk:
Nekünk nincs egy arasznyi birtokunk,
Mi az egész hazáért harcolunk.

1848.

Ady Endre: Mi kacagunk utoljára

Csitt, kuss, mert háboru lesz,
Így szólanak a belül-háborgóknak
S félek, hogy nyilt tengeren
Megáll a hős, rakétás, büszke csónak,
Mely armadákat elsüllyesztne.

Hát hozzák a háborút,
Hát vigyék el mészárszékre a testünk.
És mégis csak mink vagyunk,
Kik megdöglünk, de kik semmit se vesztünk
S csónakunk dagad Albatrosszá.

Mi parancsolók vagyunk,
Lelkünk redőnye néha leeresztve,
Hős csónakunk néha áll,
De mink fogjuk váratlanul keresztbe
Döntni nagyurak számitását.

Csináljanak háborút,
A mi örök háborunk sokkal készebb.
Nekünk öntik a csodát
Emberei a büszke ember-észnek.
És mi kacagunk utoljára.