Zempléni Árpád: Isten kardja

I.

Meghalt Nimród, a nagy khán,
Babilon városának
Megépítője, apja.
Halála éjszakáján
Eltünt az ősi szent kard,
Hadisten adománya,
A szittyák drága kincse.
Mint lecsapó villámlás,
Meteor vas-szilánkja,
Befúródott a földbe
És eltünt mélyiben.

De megjósolták a jósok,
Hogy egykor visszatér majd,
S mint rögön át a fűszál,
E kard a föld szinére
Kiütközik megint.
S ki akkor megtalálja,
Hatalmas vezérré lesz;
Legyőzni s birni fogja
Ezt a kerek világot
A csendes óceántól
Nap-áldozat vizéig.

Évezrek jöttek aztán,
Évezrek sűlyedének
A forgandó vak éjbe.
Kifáradt, szerte züllött
Ős Nimród szittyasága,
Elszéledt Babilonból
S a pusztán elvadult.

II.

Atil vizének partján
Mundzuk úr hunn királynak
Gulyája táboroz.
A barmok legelőjén
Kiütközött a földből
Az ősi szent varázs-kard,
Mint fűszál rög alól.
A csorda vén bikája
Belé hágott a kardba.
Nem tudta, hogy mi történt,
Hogy új idő közelget,
Csak azt, hogy – lába fáj.
A bika bőgve elment,
Három tinót felöklelt
S nem lőn világ urává.

Oda ballag a bojtár
A bika vérnyomán.
A fű közül a földből
A szent kardot kihúzta,
Hogy máskor ne sebezze
Füvellő barmait.
A rozsdás, ócska vaskót
Fitymálva szúrta rézzel
Kivarrt tüszője mellé.
Övében volt a szent kard,
Meglelte és viselte
S nem lett világ urává.

III.

Atil vizének árján
Virágos, nagy hajókon
Mundzuk-fi hős Attila
Víg nászát ünnepelte,
Egy turk khagán-leánnyal.
Ősz apja meg a bátyja
Kedvéért vette el csak,
Hogy így pár tartománnyal
Nagyobb földjük legyen.

Az ifju házasoknak
Ajándékot vivének
A harcosok, kaszások,
Pásztorok, mívesek.
A bojtár is a vaskót
Pirulva fölajánlá.
Az udvarnép mosolygott
Rozsdás ajándokán.

De Mundzuk hős fiának
E vas tekintetére
Orcája úgy kigyúladt
Mint sarki fényes éj.
Reszketve hős örömtől
Megösmeré azonnal
S átal vévé a kincset.

Mundzuk-fi hős Attila,
Mikor kezében érzé
A régi csoda-kardot,
Hadisten adományát,
A szittyák drága kincsét,
Nimród-ős örökét:
Ott hagyta szép aráját
És lóra ült a néppel
S ő lett világ urává.

Sáfáry László: Játék

A víz mellett találtam egy csigát,
házatlan volt és kék, mint az ibolya.
Megfogtam és a patakba tettem.
Egy kiálló száraz kis kődarab lett a börtöne.
Játék volt ez nekem,
neki kegyetlen és titokzatos csapás!
Milyen gyenge és kicsiny vagyok,
ha a hegyek felé fordítom szemem
és látom az évszázados, mozdulatlan tölgyeket!
Ha meg lenézek a lábam elé,
mekkora erő vagyok,
micsoda hatalom!
Ó, hogy csúszott,
hogy mászott a szerencsétlen csiga,
már tízszer ment körül a tenyérnyi kövön,
minden pillanatban nyújtogatta szarvait,
s mindég be kellett ijedten húznia!
Végül kifárasztották az ellenséges, hideg habok
és megpihent börtöne közepén.
Megsajnáltam a szegény csigát,
a partra tettem,
eredj utadra,
földünk kicsinyke kék virága!
Én is tovább indultam vidáman,
hiszen olyan jó szabadnak lenni,
és még jobb szabadságot osztani!
Még egyszer visszanéztem a part felé,
ahol oly hatalmas voltam, egy élet ura!
Már két csiga kúszott egy páfránylevélen,
és kék volt mind a kettő, mint az ibolya.

Rájnis József: Mese

Mint jár az, aki hatalmas úrral osztozik,
Szépen mutatja e rövid kőltött beszéd.
Egyszer az oroszlány, a júh, kecske és tehén
Eggyütt vadászván, a bokros tőlgyfák között
Végre egy otromba-testű szarvast fogtanak.
Ottan az oroszlány, a vadat igazság szerént
Négy részre osztván, így kezdett ordítani:
Enyím az első, mert oroszlány a nevem;
Enyím a második is, mivelhogy erős vagyok;
Nagy az én hatalmam, azért enyím a harmadik;
Jaj annak! aki a negyediket illeti.
Így nyerte el a gonosz hatalom az egész vadat.

1765.

Jókai Mór: Felelet a büszke krumplinak a még büszkébb kukoriczától

Hát kend tartja magát ilyen nagyra?
Hát ily nagyra magát miért tartja?
Kendből csak az jó, mi föld alatt van;
Virágja, gyümölcse használhatlan.

Hát én akkor hová legyek épen,
Dicsőségem legfőbb mértékében?
A kiből a megfelelő dózis
Szalonna lesz: s ez metempszichózis.

A kinek a szalmájáért pedig
Most egy részvényes gyár emelkedik,
A kiből már készitenek most is
Lisztet, vásznat, sőt még papirost is.

“Mint papiros”, megveszem a földet,
Melyen nőttem, s mely látott, mint zöldet,
S ha belőlem már papiros támad:
Eladom a tulajdon gazdámat.

Dsida Jenő: Felséges Úr!

Felséges Úr!
Ha kis szolgája fehérbe öltöz,
szabad-e néki bemenni Önhöz?

Felséges Úr!
Fáradt vagyok már, sajog a lábam
állni e fényes előszobában.

Felséges Úr!
Lássa, szívemben a reménység jó,
de Önt meglátni nem vagyok méltó…

Felséges Úr!
E házon kívül mindent az ár mos:
messziről jöttem, s köntösöm sáros,

Felséges Úr!
Lázadó vérem jaj, lecsitult rég:
ottbent csak sírnék, elébehullnék! –

Felséges Úr!
Ha kis szolgája fehérbe öltöz,
szabad-e néki bemenni Önhöz?

1924. augusztus 19.

Rájnis József: Ezópus Beszéde a gonosz hatalomról

Mint jár az, aki hatalmas úrral osztozik,
Szépen mutatja e rövid költött beszéd.
Egyszer az oroszlán, a juh, kecske és tehén
Együtt vadászván, a bokros tölgyfák között
Végre egy otromba testű szarvast fogtanak.
Ottan az oroszlán, a vadat igazság szerént
Négy részre osztván, így kezdett ordítani:
Enyim az első, mert oroszlán a nevem;
Enyim a második is, mivelhogy erős vagyok;
Nagy az én hatalmam, azért enyim a harmadik;
Jaj annak! aki a negyediket illeti.
Így nyerte el a gonosz hatalom az egész vadat.