Hiány témájú versek

Sárosi Gyula: Ég-néző

Nézek, nézek az egekre,
Sohajtok a fellegekre;
Ott van ő, a fellegen túl,
Ki után az én könyem húll.

Mig őt itt lent ölelhettem,
Eget, felhőt föl sem vettem,
De ha most az eget látom:
Minden felhő jó barátom.

Le van már a harmat esve,
Ragyog a hold, bús az estve;
Tán az ég e tüneménye
Siró babám szemefénye?

Tán az ég arany borúja,
Az ő vérző szíve búja?
S futócsillag lehúlása –
Felém vetett pillantása?

Most hiszem már az ég felől:
Hogy szebb és ragyogóbb belől, –
S mióta ő felköltözött,
Fény van az angyalok között.

Benedek Elek: Évike búja

Elment a nagyapó,
Isten tudja, merre,
Talán napnyugatra,
Talán napkeletre.

Nagyapó, nagyapó,
Minek is mentél el?
S hogyha már elmentél,
Miért nem vittél el?

Elfértem volna én
A te nagy bundádban,
S szánkáznám most veled
Baconi határban.

Csingilingi csengő
Sokkal szebben szólna,
Hogyha Évike is
A szánkóba’ volna.

A szép sima jégen
Hej, mennyit csuszkálnánk,
Sebaj, ha elesnénk,
Vígan talpra állnánk.

Hólabdát csinálnék,
Nagyapót megdobnám,
S hogy nagyon ne fájjon,
Százszor megcsókolnám.

Csókolnám, ölelném
Édes öleléssel,
Nagyapó, nagyapó,
Mért is nem vittél el!?

Szombati-Szabó István: Hiányzol

Hiányzol nékem, drága asszonyom,
hiányzol, mint a bénának a kéz,
hiányzol, mint a sötétből a fény,
hiányzol, mint a jégből a meleg,
hiányzol, mint a süketnek a dal.

Hiányzol, mint a télnek a virág,
hiányzol, mint a napvilág a vaknak,
hiányzol, mint a holt ajkról a csók,
hiányzol, mint a bútól az öröm.

Hiányzol, mint a némának a szó,
hiányzol, mint a sírásból a vígság,
hiányzol, mint a gyásztól a kacaj,
hiányzol, mint a halottból az élet.
Hiányzol nékem drága asszonyom.

Sárosi Árpád: Sirva vigadónak

Kit siratsz kenyeres? Kacagós a nóta.
Virrasztasz, virrasztasz, borús alkony óta.
Ó borod töltését gond-csaposra bízod…
Mintha véred volna, de azért csak iszod.

Valakid hiányzik… Szavak nem suhognak,
Két sötét ív alatt tüzek nem lobognak.
Csók-megkivánásnak gyöngyei nem hullnak,
Nagy duhajkodások, be egyedül mulnak.

Magad vagy cimbora, pedig áll a nagy bál!
Ha kettesben ülnél úri asztalodnál…
A pokolba kivánsz, amikor marasztasz:
Kacagnak a nóták: egy asszonyt virrasztasz.

Taksonyi József: Én két szép gyermekem

Hidegre vált az idő hirtelen:
Nem fáztok-e, Piroska, gyermekem,
Magduska, gyermekem?

Szűkén termett mostan az élelem:
Nem éheztek, Piroska, gyermekem,
Magduska, gyermekem?

Halványak vagytok, úgy tetszik nekem:
Nem vagy beteg, Piroska, gyermekem,
Magduska, gyermekem?

A képzelődés játszik csak velem,
Hisz távol van tőlem két gyermekem,
Én két szép gyermekem!

Szabó Endre: Kató néne

Begyalogol minden reggel
Kató néne Palotárul,
Csetlik-botlik házrul-házra,
Nagy a sora: almát árul;
Kínálgatja szép almáit,
Szemével meg keres, kutat…
“Nagysás asszony!” vegyen ómát!
– Nem látta a leányomat?

“Vigye manó a kend lányát,
– Rámordul az úri fajta –
Ugyan mi ütötte kelmed,
Hogy mindig a lányát hajtja!”
S Kató néne tovább lódul,
A szomszédba bekopogtat:
“Nagysás asszony, vegyen ómát!
– Nem látta a leányomat?”

Tél is elmúl, tavasz is jön,
Az esztendő kerül-fordul,
Kató néne csak jön, csak megy
A városba, a városbul.
És újra és századikszor
Minden házhoz ellátogat:
“Nagysás asszony, vegyen ómát!
– Nem látta a leányomat?”

– Hej de egyszer nemhiába
Csetlett-botlott Kató néne,
Tárva-nyitva volt egy ajtó,
Kató néne hát beméne…
Ott egy úrhölgy felsikoltott…
Kató néne majd kővé vált…
És zokogott… és motyogott:
“Nagysás asszony, vegyen ómát…”

Balogh Melanie: Hozzá

Régen láttam tündérszép orcádat,
Rég hallottam beszédes kis szádat!
Mégis mintha csak most fogtam volna
Tarkabarka pillangót veled…
Pajkos lelkem hozzád repül vissza
S átéli az elmúlt perceket!

Ha bokorból hallik a madárdal
Míg enyelgek illatos virággal,
Ha merengek a hold bágyadt fényén
És a szivem gyönyörtől remeg…
Vágyó lelkem hozzád repül vissza
S boldogságát veled osztja meg!

Ha valómat a költészet lángja
Mint hajnalt a napsugár bejárja,
Ha ajkamról lelkesült dalokban
Zeng az érzés, zeng a szeretet…
Égő lelkem hozzád repül vissza,
Szent érzelmét megosztja veled!

Ah de hogyha köny szökik szemembe
És arcomon égetőn pereg le,
Hogyha szívem gyötri a búbánat
S vigasztaló eszmét nem lelek…
Fájó lelkem nem repül el hozzád:
Akkor én csak magam szenvedek!

Benedek Elek: Gólya, fecske útra készül

Gólya, fecske útra készül,
Búcsúzódik a fészkétül.
Kelepelnek, csicseregnek,
Szép nyár múltán keseregnek,
Jaj de búsan keseregnek!

Még egy-két nap s aztán vége,
Eltűnnek a messzeségbe,
S gonddal épített fészkükbe
Az élelmes veréb ül be,
Az élelmes veréb ül be!

Üres már a ház is, kert is,
Csend szállta meg azt is, ezt is.
A gyermekek, az unokák
Mind itt hagyták nagyapókát,
Szegény öreg nagyapókát!

Tűnődünk a nannyókával:
Mi lesz most a sok almával?
Az almával, a dióval?
A szép piros mogyoróval?
A szép piros mogyoróval!

Hej, ha itt volna Lacóka!
Sóhajtozik nagyanyóka.
Hát Évike! mondom rája,
Nagyapóka gyöngyvirága!
Szép nevetős gyöngyvirágja!

Nem búsulnánk az ősz miatt,
Nem volna a kertünk kihalt.
Almát, körtét együtt szednénk,
Egész nap csak együtt lennénk,
Oh, milyen boldogok lennénk!

Tóth Árpád: Viliről

Üldögélek a Nagyerdőn,
Elhallgatom elmerengve
Nyírfalombok zizzenését.
Ó, mikor még együtt jártunk
Nagyerdei nyírfák árnyán,
S úgy hittem, hogy leveleik
Örömükben csodanótát
Tapsolnak ki lágy tenyérrel.
Most is itt vagy. Érzem, érzem.
Bár nem látlak, itt kell lenned,
Itt nevetgélsz új pároddal
Valamelyik nyírfa árnyán.
S míg leszáll a lila alkony,
Messzi nyírfák rám sziszegnek,
Görbe törzsük megvonaglik,
S mintha mind-mind egy-egy nyelvét
Mennyre öltő kígyó lenne…

1904.