– Czicza, czicza, jól vigyázz,
a gombolyag szalad:
Rajta, ugorj rá hamar, –
Kapd be, – hámm! – egy falat!
Jaj, bolondos cziczája,
meg se tudod fogni?
Ejnye, de ügyetlen vagy,
nem tudsz hát ugorni?
Ingerkedik Margitka
a picziny cziczával,
El-elrántja a labdát
hosszú fonalával…
A cziczuska nagyot ugrik,
bosszankodva kergeti:
Margitka meg édes anyja
jóizűen neveti.
Hiába keresem, hiába szagolom,
Hogy hová bújhatott az én kisasszonyom?
Se itt nincs, se ott nincs. No de nem nagy csapás,
Ha én nem találom, hadd találja meg más.
De ha nem találja, én még azt sem bánom,
Jut legalább egy kis délutáni élom.
Rest vagyok untalan futkározni, járni,
Betérek e függöny mögé szundikalni.
S a függönyhöz megy, de uramfia, onnan
Egy “huh!” kiáltással Mari előrohan.
Találjátok ki, hogy mi ez?
Veres inge néki vagyon,
Karddal körülvéve nagyon,
Nem kell neki engedelem,
Még is, a hol kell megjelen.
Hát ezt mondjátok meg, hogy mi?
Nincsen veres sipka nélkül.
Hamar küzd, nehezen békül,
Vagyon neki sarkantyúja,
Az első riadót fújja.
Hát ezt ki találhatja ki?
Tavaszszal jön nagy táborral,
Mikor nagy pusztitást forral;
Biztatják a föld népeit,
Ölje meg, a hol teheti.
Ezt is nehéz kitalálni:
Fiatalon börtönbe’ volt.
Édes, kedves, nem is hajolt,
Vénségére a szabadban
Fás, keserü, haszontalan.
Hát erre ki ismerne rá?
Minden ujja veres plajbász,
Nem barátja a haladás;
Olló is van a kezében,
Ha megfog, – köszönöm szépen.
Ninini, a Ferike,
Czilinder a fejibe,
Nagy pipa a szájában,
Apja botja markában:
Igy indúl az utczára,
Egy rövidke sétára;
De ha apja meglátja,
Alighanem ellátja!
Kis kertilócán, vadszőlős ereszbe’
Kései langyos, nyári délután,
Sok tarka szálat öltésnek eresztve
Babrált egyszer egy haragos leány.
Nem egymagában volt, – ez a baj épen! –
Mellette is meg szembe, szörnyűképen
Figyelve, gyanakodva egy a másra,
Egy mókás öreg ember meg a társa
Fölöttébb komoly ifjú húzogat
Tarka ostáblán furcsa bábokat.
Fogy a futó, menekül a király,
Itt még a bástya rendületlen áll;
Szökdösve oldalt, jobbra-balra térnek
Az ördöngős fehér-fekete mének,
S bár egyre hull a sok vitézi báb,
Új nemzedék jön és tüzel tovább.
Harc, melybe’ nincs szenvedély, csak ész,
Melyben, ha minden elhull, mi se vész.
Ám egy redő az ifjú homlokon
Jelenti: az eset komoly nagyon!
A lány csak ölt, csak tűz, – kifejti egyre…
Csodálkozó haraggal várva, lesve:
“Mikor lesz vége? Udvarolni sem mer?
Beh ócska játék, beh unalmas ember!”
Mult napra nap, telt lassan hétre hét,
S a kerti asztalon terítve szét
A harcmező; rajt’ sárga-barna kocka
Következetes híven váltakozva
Most is a régi. Talán odabent
Van felbomolva a bölcs hadirend!?
A harcos bábú lézeng oktalan,
Meg visszatér, majd ész nélkül rohan.
A király egy csikót vesz üldözőbe,
Paraszt a tornyot ütné agyba-főbe,
S a királyné, rézsút tipegve fogytig,
Az ellenséges fővezérbe botlik.
…és kit okolni kell a sok bajér’,
Két nyugtalan kéz néha összeér,
S két ifjú szempár, amikor lehet,
Találkozik a csatatér felett…
Nagyapó nézi hosszan, meglepetten:
“Olyan komoly, derék fiúnak hittem,
S bomlik immár ez is oktondi lázban!…
Nincs tartalom a mai ifjúságban!”
1906.
Húnyó vagyok, gyerekek!
Sípot, sípot keresek.
Észrevettem a tükörben:
Itt van a síp, itt a körben.
Hol vagy, hol vagy, ezüst sípom?
Elveszett az arany hidon.
Tarka szarka felkapta,
Józsikának od’adta.
Fujjad, fujjad egy kicsit,
Majd kapsz tőlem egy pacsit.
Ha nincs nálad: megint húnyok,
Tőled arczczal elfordúlok.
A kinél van, fujjon bele,
Hadd vidúljon a kebele.
Tudom én már, hova tünt?
Szárnya támadt, elrepült.
Messze gyémánterdőbe szállt,
Puha fészket ott nem talált,
Elszállott a selyemrétre,
Pálma, czédrus szigetére,
Csillogó kék csillagokba –
Magdi, onnan a markodba,
Ott van annak jó helye,
Húnyó, húnyó, ki vele!
Egyik téglát a másikra
szépen fölrakom:
Ha elkészül ez a kis ház,
benne én lakom;
Két hugomnak is csinálok
külön két szobát;
S a kutya-ólba szállásolom
a Bodri komát.
“Anyám – így szól Pali –
Ereszsz ki játszani
S velem a Boriskát
Vigyázok rá meglásd;
Hagyj minket kérlek egyedül menni.
Hisz már nagy vagyok, baj nem lesz, semmi.”
Hallgatja a mama
S édesen ránevet:
“Ösmerek egy Palkót,
Ki sok csínyt elkövet;
De jól van kis öreg, add szavadat,
Hogy itthon lesztek egy óra alatt”.
Elmentek, futkostak,
Mezőn, erdőn, réten;
Ezer pajtást leltek
Virágok képében,
De a kis lány egyet sem tépne le,
Mig nem kérdi: “Bátyácskám szabad-e?”
– “Hopp Pali, egy ernyő!
Nézd, milyen szép, piczi!”
Boriska lehajlik
A bábunak viszi.
“Ne tépd le – vág közbe Pali nyomba’,
Nem ernyőcske az, de mérges gomba”.
Az idő eközben
Nagy hirtelen telik,
Boriska szívesen
Időzne estelig,
De Palkó nem engedte; hazamet.
“Az óra eltelt, férfi szava szent”.
Befogták hátul szememet,
No mondjam meg, hogy ki lehet?
Hát egy kis bársony őzike,
Vagy egy kis bárány, vagy mi e?
De nem, nem!… hiszen nevet ez…
Bizonynyal egy kis gerle lesz.
Hogy ez sem!… ej hát ki lehet?
Pillécske tán, vagy kis evet…
Hát igazán egyik sem ez?
Akkor tudom már, hogy ki lesz…
A legkedvesebb, a mi van:
Az én angyalom, kis fiam!
Lovas volt minden nemzetségem,
S már öklömnyi koromba’ engem,
Mert velem mindig vágtatott a ló,
Ügy hívtak: a kis “Gyifakó”.
S ki hinné, csak két emberöltő,
Az unokám gépet repítő,
Repülőst játszó kis pilóta.
A gyifakó már régi nóta,
Nem övedzi körül a földtekét
Immár se Puk, se szárnyas ló, de – gép.
A kis vitéz ma levegőbe jár,
“Gyi gépmadár!”
1927.
