Hol vagy vihar, ki szent őrületedben
Felzúditád a népek tengerét,
Hogy a melynek még rabbilincse csörren,
Önnön kezével zúzza, tépje szét,
S hogy romjaidon, rút rabiga, gazság,
Győzelmet üljön a világ-szabadság!
Hol vagy vihar? A mindenség terének
Melyik világán lángol most heved?
Hogy e szegény, ez isten-verte népet
Megint a porba rogyni engeded,
Hogy ott, ha lelke szégyenére lázad,
Megássa sírját önmaga s fajának.
Mert az a nép, mely egykor lángolóan,
Imádva leste ajkad szózatát:
Satnyul erőben és anyai szóban,
Hogy veszni látja meggyilkolt honát.
És sülyed, sülyed, oh nagy isten, jobban
S mélyebbre, mint a sötét korszakokban.
Pedig pokolkín népet veszni látni,
Mely egykoron tudott alkotni hont;
Sujtá bár kéz, ellenség, vagy baráti:
Függetlenül megtartani viszont.
S mely mint egy feltámadt hatalmas isten,
Annyi csodát tett, bár elhagyta minden!
És valahány csepp vére földre hulla,
Mindannyiból új honfi állt elő
És esküdött trónod elé borulva,
Hogy hagyja el ég, isten, ész, erő
Előbb, mintsem hogy ő elhagyna téged.
És vagy kivív, vagy meghal harczban érted!
Tapsolt neki a tettre lelkesült föld
S örömriadva nézte harczait,
Melyeknek babérja mindig örökzöld
És fénye megteremti álmaid.
Ugy élsz, rajongsz e boldogitó hitben,
Mint egy hadakat vezető kis isten.
S ezt már feledte e dicső magyar nép,
Feledni tudta, birta ez időt,
Hogy szive, az, inkább mért nem szakadt szét,
Mert harczban a halál nemesb, dicsőbb!
De most ott mélyen, a kipusztulásban?
Szakadj meg lelkem, halni hogy ne lássam!
Hol vagy vihar? Adj lángot ostorodnak,
S sujtsd el fölötte, bár igaz fiad!
Lángszavaid talán még hatni fognak,
És benne az önérzet fölriad
S föllép a tettek diszes szinpadára
És a világ ismét ragyogni látja.
Hol vagy vihar, gazok korbácsolója
S feltüzelő népek jogérzetét?
Jöttöd jelét e szörnyü csend mutatja
S egy új világ majd műved szellemét.
Jőj hát, deritsd ránk a menny tiszta napját,
Hadd légyen az egész földön szabadság!
