Nyári versek

Ölvedi László: Egy nyári este

Várva-várom, egy nyári este
Kibomlik majd fekete szárnyam.
Kacér álmok hószinű teste
– Bontott hajú, csókos ajku lány –
Kisér folyton, kacag utánam.

Forró lehét arcomon érzem,
Tüzes kapocs remegő karja.
Ami perzsel égő szemében,
Az a sorsom vörös visszfénye,
Árboctörő sötét viharja.

Most már többé nincsen megállás.
Tüz, dal, szerelem – forr a láva,
Lehunyt szemem a csóktól párás,
Megnyitom a zsilipet s tenger
Zuhog a csendes nyáréjszakába.

Álomselyem zászlóm lengeti
Egy messzisodort régi szálfa;
Halálosan, büszkén zengeti
Az utolsó győztes indulót
Szivem: ez a vérpiros hárfa.

Zsolt Béla: A nyári vers

A nyár szerelmes verseit,
A nyári szív rengő kalászát
A túláradt, fülledt kívánság
Súlyos csóvái perzselik!

E versek nem virágzanak
Sziromlepkét percnek, szeszélynek:
E versek lassudan megérnek,
Miként a barna búzamag!

E versekben a szerelem
Valósággá akar teremni,
Foganni minden szónyi, szemnyi:
A nyári vers neked terem!

Neked terem, neked terem:
Szívem most duzzadt búzatábla,
A szüntelen vágy, mely zilálja,
Hullám a búzatengeren!

Holnap le kell aratni tán,
Minden kalász elhull a sarlón,
De nem fogunk a puszta tarlón,
Tallózni asszú kéj után!

Mert nékünk százszor bőven ád
A nyár gerjesztő, mély hevéből:
A nyári hévből, mint kenyérből,
Megélünk majd a télen át!

Reichard Piroska: Nyári éj

Álomszerű fényét hinti a hold –
varázslatos csöndbe merült a berek,
a kósza szél is álomra hajolt,
fű szála se ing, levél se remeg,
mozdulatlanul állnak a fák –

Most minden küzdés, élet elpihent,
most meghalt az öröm és a bánat,
csak illat van és hő, holdfény és csend
és mozdulatlan nagy néma árnyak
s szikrázó csillaggal hintve az ég –

Állok az álmodó nagy fák alatt
nehéz csöndű, kábító éjszakában
s elhagy minden emberi gondolat,
úgy érzem: gyökeret ver a lábam
s a fák sejtelmes álmát álmodom.

Nyugat, 1908/15. szám

Reviczky Gyula: Nyári est

Szállj le halkan a vidékre,
Nyári alkonyat!
Szőjj a drága lány szivébe
Színes álmokat.

Bontsd ki fátylad’ s hintsd a földre
Balzsamos lehed’,
S szárnyaiddal född be, född be
Titkos üdvemet.

Titkos üdvem, mint az illat,
Hangtalan legyen;
Csak ragyogjon, mint a csillag
Derüs éjjelen.

Néma hold, csak te tekints le
Meghitten reám;
Mig mélázó szemeimbe
Könnyet csalsz, leány.

Sáfáry László: Nyár

Napsugárba bujt a kedvem,
s belém bujt a napsugár.
A folyóba bujt a kedves,
ott nevet egy kő mögül
Karcsapásról karcsapásra
úszom egyre őfelé;
most suhanunk: fehér habban
barna szálfa s rózsaszál.
Csendes vízben ringatózva
talál ránk az alkonyat.
Gyere, gyorsan vedd ruhádat,
meg ne fázzál, kedvesem!
Simulj meleg karjaimba,
tedd szívemre fejedet!
Úgy remeg most sima tested,
mint a szélben a kalász.
Túl a parton csendesen ül
horga mellett egy halász…

Somlyó Zoltán: Mivé lett a nyár…

Ó, boldog, békés, édes pipaszó,
s te esti csend, te végtelen, te nagy,
mondd, merre vagy?

Ti játszadozó bárányfellegek,
s te nyári hold, te békén ragyogó,
hol vagytok, ó?…

S te játszi kedv a pesti flaszteren,
mely lángoltál kis lábak ütemén:
hol vagy, szegény?

S te: holnapunk, te örök-újdió,
hát elgurultál a föld hajlatán
örökre tán?

Se ma, se holnap… Soha, sohasem…
A tegnap: hát csupán ennyi maradt
a nyári ég alatt?

De még ez is, ó, milyen idegen!
Egy csontos kéz, mit belepett a sár –
mivé lett a nyár?…

Dalmady Győző: Nyári est az akácok alatt

Lesz még elég nyári este,
De olyan több nem leszen,
Mint az volt, az akácok közt,
Melyre én emlékezem.
Kedvesemnek ifjú arca
Belőle még kiragyog –
Akácfák a kert végében
Kétszer virágozzatok!

Csupa jóság volt a lányka,
Méz, szerelem egyiránt!
Megsimítá homlokomat,
Mintha tudná, hogy mi bánt.
Amint hajdan elsimítá,
Elhagytak a bánatok…
Akácfák a kert végében
Kétszer virágozzatok!

Legelőször homlokomat,
Aztán ajkam illeté,
Egyik csók a költőé volt,
Másik csók a kedvesé.
Kétszer érzém minden csókját,
Kétszer voltunk boldogok…
Akácfák a kert végében
Kétszer virágozzatok!

A hallgatag éjszakában
Ébren csak mi valánk,
Ámde mi az álmodóknál
Mégis többet álmodánk:
Álmodtunk a boldogságról,
Mely reánk még szállni fog…
Akácfák a kert végében
Kétszer virágozzatok!

Itt mondta, hogy boldog lenne
Egy kunyhóban is velem,
Itt mondta, hogy hűn szeretni
Nem szünik meg sohasem.
Itt láttam a végső könyűt
Melyet értem hullatott…
Akácfák a kert végében
Kétszer virágozzatok!

Virágokkal voltak épen
Az akácok mind teli:
Két virágot szakítottam,
Magamnak és őneki.
Odavan az édes este!
Csak a virág maradott…
Akácfák a kert végében
Kétszer virágozzatok!

Nem lesz több ily nyári este,
Bár örökké nyár legyen,
Valahányszor rá emlékszem,
Enyhül a bú szivemen.
Kik az üldözött sziveknek
Menedéket adtatok:
Akácfák a kert végében
Kétszer virágozzatok!