Nyári versek

Salamon Ernő: Mogorva nyár

Mogorva nyár,
letörő ág, rideg hegy,
van sodra már
sötétvörös vizeknek.

Kelj, ne heverj!
zendül szava a tájnak.
Pöröly s gerely
felel vissza imádnak.

Pernye, üszök,
rongy, vér, seb, bú kisérnek,
zsindely s küszöb
batyudban el nem férnek.

Lesnek, vigyázz,
parancs, bot, bosszú, vétek,
bús bőjti gyász
és huligán cselédek.

Ne menekülj
földbe, rögökbe, fába,
ülj, ne repülj
csendesebb, jobb hazába.

Hegynek, rögnek
támasztjuk izmos hátunk,
sziklát löknek
szavaink, ha kiáltunk:

Kolera! Vész!
Járvány! Éhség és inség!
Acél, serét,
ólom dagassza pincéd!

Brassai Viktornak

Ady Endre: A nyári délutánok

Mikor az Ég furcsa, lila-kék
S találkákra mennek a lyányok,
Óh, be titkosak, különösek
Ezek a nyári délutánok.

Járunk bolondul és ittasan
Nagyvárosi utcákon égve,
Fekete, szigoru vonalak
Rajzolódnak a nyári Égre.

A város árnyas és remegő,
Ezer tornya, kéménye, karja
Úgy mered a csókos Ég felé,
Mikéntha ölelni akarna.

Mint zavarodott szerelmesek,
Pírral s pihegve szemben állnak
Az Ég s a Város. Szivük dobog
Vad ritmusára a Halálnak.

Szemünk könnyes, mégis nevetünk,
Föl-föltekintve vágyva, félve
Arra, ki szép s kit nem ismerünk,
Hideg szeretőnkre, az Égre.

S ott fenn az Égen, ott valahol,
Egy-egy pillantást visszavetnek.
Sírván nevetünk az Ég alatt
S ott fenn, ott fenn, ott is nevetnek.

Vörösmarty Mihály: A nyárról

Az Tavaszi napokat nyár szokta nyomba követni,
Mely az éhségnek hív elüzője leve.
Ekkor tündöklik pirosodva már a gyümölcs is,
Mely ezelőtt bimbó és virágocska vala.
Földi vetés zöldűl és már majd magva kigördűl
A hüveles helyből, végre de csűrbe kerűl.
Most vagyon a bővség, mellyel táplál a kegyesség,
Nemde nagy szeretet, s Isteni végezet ez?

Székesfehérvár, 1816

Lendvai István: Nyári dal

Fényes égen aranyhordó,
most iszunk az aranyborból,
égi hordó, égi bor, –
fusson, akit gond tipor,
hűs sötétbe, hűs verembe,
megdidergő cinterembe:
élő bátraké az élet,
Isten borral, tűzzel éget,
s mi gondunk a holt a szén
Nyár borán és Nyár tüzén?

Majd elégünk halott szénné,
majd elaggunk síri vénné,
törpe is, meg óriás, –
egyszer minket is kiás
új korok ravasz tudósa,
holt világok vissza-jósa,
de halál nem úri gond ám,
rút az élet, félőn, csonkán,
embert Isten égni küld,
némuljon, aki kihűlt.

Fényes égen aranyhordó,
igyatok az aranyborból!

Égi borhoz égi dalt,
égő lelket, diadalt:
csókra, harcra, búra, sebre,
százszor halálig sebezve,
áldomást köszönt a lélek,
úribátraké az élet,
s ki nem fog a holt, a szén
Úristen örök tüzén.

Ölvedi László: Egy nyári este

Várva-várom, egy nyári este
Kibomlik majd fekete szárnyam.
Kacér álmok hószinű teste
– Bontott hajú, csókos ajku lány –
Kisér folyton, kacag utánam.

Forró lehét arcomon érzem,
Tüzes kapocs remegő karja.
Ami perzsel égő szemében,
Az a sorsom vörös visszfénye,
Árboctörő sötét viharja.

Most már többé nincsen megállás.
Tüz, dal, szerelem – forr a láva,
Lehunyt szemem a csóktól párás,
Megnyitom a zsilipet s tenger
Zuhog a csendes nyáréjszakába.

Álomselyem zászlóm lengeti
Egy messzisodort régi szálfa;
Halálosan, büszkén zengeti
Az utolsó győztes indulót
Szivem: ez a vérpiros hárfa.

Zsolt Béla: A nyári vers

A nyár szerelmes verseit,
A nyári szív rengő kalászát
A túláradt, fülledt kívánság
Súlyos csóvái perzselik!

E versek nem virágzanak
Sziromlepkét percnek, szeszélynek:
E versek lassudan megérnek,
Miként a barna búzamag!

E versekben a szerelem
Valósággá akar teremni,
Foganni minden szónyi, szemnyi:
A nyári vers neked terem!

Neked terem, neked terem:
Szívem most duzzadt búzatábla,
A szüntelen vágy, mely zilálja,
Hullám a búzatengeren!

Holnap le kell aratni tán,
Minden kalász elhull a sarlón,
De nem fogunk a puszta tarlón,
Tallózni asszú kéj után!

Mert nékünk százszor bőven ád
A nyár gerjesztő, mély hevéből:
A nyári hévből, mint kenyérből,
Megélünk majd a télen át!

Reichard Piroska: Nyári éj

Álomszerű fényét hinti a hold –
varázslatos csöndbe merült a berek,
a kósza szél is álomra hajolt,
fű szála se ing, levél se remeg,
mozdulatlanul állnak a fák –

Most minden küzdés, élet elpihent,
most meghalt az öröm és a bánat,
csak illat van és hő, holdfény és csend
és mozdulatlan nagy néma árnyak
s szikrázó csillaggal hintve az ég –

Állok az álmodó nagy fák alatt
nehéz csöndű, kábító éjszakában
s elhagy minden emberi gondolat,
úgy érzem: gyökeret ver a lábam
s a fák sejtelmes álmát álmodom.

Nyugat, 1908/15. szám

Reviczky Gyula: Nyári est

Szállj le halkan a vidékre,
Nyári alkonyat!
Szőjj a drága lány szivébe
Színes álmokat.

Bontsd ki fátylad’ s hintsd a földre
Balzsamos lehed’,
S szárnyaiddal född be, född be
Titkos üdvemet.

Titkos üdvem, mint az illat,
Hangtalan legyen;
Csak ragyogjon, mint a csillag
Derüs éjjelen.

Néma hold, csak te tekints le
Meghitten reám;
Mig mélázó szemeimbe
Könnyet csalsz, leány.