Piroslik már a vadszőllőlevél,
bogyója kékül;
temetni készül a könnyező szél:
mit tettél el a tavaszból, a nyárból
őszi menedékül?
Már hamvas a szilva, a barack nevet,
sorsod is érik;
gyümölcstelen fáid félik a telet,
míg mások őszüknek gazdagon áldott
szüretét élik.
Míg más maga tűzhelyén melegül:
bús bolyongásból
van-e, kinek szivére menekülj,
sötét szemed ki csókjával lezárja
levélhulláskor?…
Nyugat, 1920/19-20. szám
Ónszürke ködével száll le az alkony.
És bontja ki szárnyát búsan hidegen.
Tán, hogy titeket fátylába takarjon
Emlék, – szerelem?…
Átvillan a fényetek éji sötéten,
Hit, hű szerelem s te, csalóka remény –
Mint árva hajósnak, törten, hazatérten
Bús északi fény.
És bágyad a sugár, tűz lángja kilobban –
Bús, fénytelen éjnek árnya kisért.
Egy könny lepereg, nem sejtve, titokban, –
Ki tudja – miért?…
Megfújták már az őszi sípot.
Fülem mögött már elsivított
az őszi szél, a bús szirén.
Vad táltos fogva hintajába,
virágot hint a nők hajába
és panaszt hordoz a szivén.
Búsan suhogtat ostorával.
S pirosra forrt szagos borával
mindenkit hetykén megkinál:
Igyál, barátom, még ez őszön!
mert egyik ősz megy, másik ősz jön;
de te, ha mész, elmész! Igyál!
S amerre száll, titkos jelekkel
és rőtszín szőlőlevelekkel
hullatja teli az utat.
A sípja szól, virága éget.
Nyomába felsikolt az élet,
s a temetők felé mutat.
Mitől oly terhes minden ősz
s mért kábulunk el illatában?
S ha lágyan perg a sok levél,
mért látjuk, hogy ott a halál van?
Ha szőlőgerezdhez nyulunk,
mért járja hő az ujjainkat?
S az érett nő mért gyengül el,
mint rózsa, mit a szél megingat?
És mint a vágyó anyaméh,
miért járunk szívig kinyílva?
S miért cseng és mért mosolyog
az érett körte, alma, szilva?
Ezt kérdi öntudatlanul
így őszidőn a gyötrött lélek.
Bámulván csöndes betüit
a kalendárjom levelének.
S míg leterítve áll az ágy
s a kályhának még lángja nincsen
az ablakon az őszi fény
beszáll s megcsúszik a kilincsen.
S kopogtatás nélkül benyit
az ősz, adója legjobb jónak;
az érett magzatot hozó
anya: a kilencedik hónap.
Proletár-lyányok: dér-esettek,
Mágnás-parkokban őszi rózsák.
Hogyha nem szeretnek, lakolnak
S lakolnak, hogyha már szerettek.
Ha sok az álmuk, fonnyadoznak,
Hogyha kevés, kidobják őket.
Krizántém helyett pótvirágok
Gomblyukában a gazdagoknak.
Őszi rózsák: proletár-lyányok,
Irisz is volt hamupipőke,
S pórvirág volt a krizántém is.
Lesztek ti még csodavirágok.
A pincés hegyekbe
mámoros gőz:
vörhenyes szekéren
megjött az ősz!
A rozsdás avaron
kujtorgva szállt;
mézizü szőlő-
gerezdet kaszált.
A pincék ajtaján
be-bekopog.
Részeges sörénye
vadul lobog.
Lidérces láng száll a
hordók felett…
a földnek méhiből
víg üzenet.
Emberek, hé, hahó!
Forr már a must!
Félre a kapát most
s a kalamust!
Szívből most gondot az
okos kivet:
csap alá tartani
most a szivet!
Vidulni muston,
vidulni dalon!
Míg tart az őszi szent
lakodalom…
Eltűnt a Nyárnak hévséges színe előlünk,
Jól tévő jelei kár, hogy enyészni tudók.
Őszre kerűlünk már, mely csak változni szokott bár,
Mégis hasznos üdő, mert hoza jókat elő.
A szőllő tőkék meg lévén rakva fejekkel,
A vagyonost hozzák nem kis örömbe kivált.
Végre a szőllő lév hordókba töltetik, és itt
Tisztán megforrván, bor nevezetre kerűl.
Mindeneket most már télre készítve behordnak
Egy bizonyos helyre, s eddig az őszi idő.
Székesfehérvár, 1816
Beszél a fákkal a bús őszi szél,
Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
Vajon mit mond nekik? beszédire
A fák merengve rázzák fejöket.
Dél s est között van az idő, nyujtózom
A pamlagon végig kényelmesen…
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Egyik kezemben édes szendergőm
Szelídeden hullámzó kebele,
Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!
Minden betűje üstököscsillagként
Nyargal keresztül magas lelkemen…
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Arany csal s ostor kerget tégedet
A zsarnokért megvíni, szolganép,
És a szabadság? egyet mosolyog,
S mind, aki híve, a harctérre lép,
S érette, mint a szép lyánytól virágot,
Sebet, halált oly jókedvvel veszen…
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Hány drága élet hullt már érted el,
Oh szent szabadság! és mi haszna van?
De lesz, ha nincs: tiéd a diadal
Majd a csatáknak utósóiban,
S halottaidért bosszut is fogsz állni,
S a bosszuállás rettentő leszen!…
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Vérpanoráma leng előttem el,
A jövendő kor jelenései,
Saját vérök tavába fúlnak bé
A szabadságnak ellenségei!…
Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
S villámok futnak által fejemen,
S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Koltó, 1847. szeptember
Ősz, hervadás, ború. — A szürke égen
Szomorú felhőt sírva űz a szél…
Hallottam egy regét valaha régen:
Van egy sziget, hol örök tavasz él.
Ősz, új szezon! — A ragyogó szaténba
Csevegni járunk illedelmesen —
De álmaimba látlak rám omolva,
Mindent feledve, kedvesem.
El, messze innen, más vidékre vágyom,
Hol nincs erény, csak egy: a szerelem.
Hol mind való az, ami itt csak álom…
Ó, jöjj velem!
Kiélte nyarát a sok levél,
A földre, a földbe száll.
Nyarára vágyik sorvadón
Sok tavaszos, édes száj.
Lecsukja ezerszín-szemét
A fáradt őszi táj.
Meghalni most: be könnyű tán.
Csak élni, élni fáj.
Uj Idők, 1915 (Háború szimfóniája)
