Szabadság témájú versek

Petőfi István: Nos barátim…

Nos barátim, édes atyámfiai!
Ki magyarnak merte magát nevezni,
Itt az idő, hogy beváltsuk szavunkat,
Védelmezzük hazánkat és magunkat.

Büszkék voltunk mi e névre, hogy “Magyar”.
Lehettünk is méltán, mert ez dicső faj;
Nem fért soha gyávaság e nemzethez,
S ne is férjen, míg a világ világ lesz.

Sokat tettek ősapáink hajdanta,
Legyünk mi is nékik méltó utódja;
Lelkesülve mi is szivvel-lélekkel
Tegyük meg azt, amit nekünk tenni kell.

Dicső pálya nyilt ime most előttünk,
Haladjunk hát, rajt’ előre siessünk…
Szégyen s átok a gyáváknak fejére,
Akik félnek kiszállni a harcztérre.

Ha dob pereg s zúg az ágyú javába’,
Előre majd, kinek kedves hazája, –
Bár a harczban sok sziv vére ömlik el:
Szabadságunk nagy diadalt ünnepel.

Verbász, 1848.

Zajzoni Rab István: Táncra, fiak, …

Táncra, fiak, hadd vigadjunk
Isten igazában,
Ne legyen ma bú vagy bánat
A magyar hazában.

Fölébredett, föltámadt a
Nemzet valahára,
Napvilágot lát, ki eddig
Vak sötétben jára.

Minden seb a férfi keblen
Be vagyon hegedve,
Minden rablánc, minden járom
El vagyon temetve.

Hadd örüljünk, hadd vigadjunk,
Huzzátok, cigányok,
Három a tánc mind halálig,
Legények és lányok.

A tánc után igyatok és
Kiáltsátok rája:
Légy mig állasz mindig ily víg,
Magyarok hazája!

Mentovich Ferenc: Szürkületkor

Mi okból keltek annyit véres árnyak,
Ti ott a ködben járó égi rémek?
Elmult az éj, a hajnal felpiroslott,
A sirlakók ilyenkor haza térnek.

S ugy tetszik mintha hangok szólanának
Felém, szárnyán a hűs korányi szélnek,
Hah úgy van, úgy… jól hallok… nem csalódom,
A véres árnyak hozzám igy beszélnek:

“Azt várjuk mi is, a hajnal sugárát,
Azt várjuk titkon epedő kebellel,
Ha nem csalódom az ott nem a hajnal,
Sugára – elhidd – még nem köszöntött fel.

Majd, majd, midőn a jóltevő szabadság
Szent napja felsüt a szegény hazára,
Akkor derül fel számunkra a hajnal,
Sírunkba visszaszólító sugára.

Akkor fogad be minket a koporsó…
Addig nem ismer nyugtot sértett árnyunk,
A nagy világon a szegény hazában
Ijesztve és biztatva sorba járunk.

Lesz olyan, a ki szellemünk láttára
Fölsir, fölretten legmélyebb álmából,
Lesz olyan, a kin fájdalom vonul el,
Haragra lobban és tettekre lángol.

De akkor, akkor a hajnal fényére,
Sirunkba visszatérendünk pihenni,
Kialszik szűnk virasztó szenvedélye,
Álmunk nem háborítja semmi – semmi.”

Petőfi Sándor: A rab oroszlán

A végtelen birodalom helyett
Adának néki egy kis ketrecet!

Vasrostélyos kicsiny ketrecben áll
Az oroszlán, a sivatag-király.

Hagyjátok őt békében állani,
Szentségtelenség háborítani.

Ha elrablák a szabadságot tőle,
Hadd gondolkozzék legalább felőle;

Ha el nem éri a fa sudarát,
Hadd lépjen árnyékára legalább.

Ott áll merően, méltóságosan,
Még mostan is mily méltósága van!

Elvették szabadságát, mindenét,
De nem vehették hős tekintetét.

Merően áll, miként a piramíd, amely
Sokszor nézett reá komor köveivel.

Ott járnak kósza gondolatjai,
Magát szülőföldére képzeli,

Amelynek sivatagjait vele
Együtt zúgá be a szamum szele.

Ez a szép föld, ez volt a szép idő!…
De tömlöcének őre jő,

S merengésének eltünik világa,
Mert vesszejével őt ez főbe vágta.

Vessző s egy ily fickó parancsol néki,
Oh minden égnek minden istenségi!

Ilyen mélyen hajolt magas feje,
Ilyen gyalázatot kell tűrnie!

S a bámuló, otromba néptömeg
Gyalázatán még egy nagyot röhög.

Hogy mersz pisszenni, léha söpredék?
Ha szét találja törni tömlöcét,

Ugy összetéphet, ugy széjjeltagolhat,
Hogy lelked sem marad meg a pokolnak!

Pest, 1848. január

Mentovich Ferenc: Menj gyors zarándok…

Menj gyors zarándok, folytasd útadat.
Járd bé a földet könnyü lépteiddel,
S miket sugárzó arczczal elbeszéltél,
A nagy világon mindenfelé vidd el.

Szavadban élet rejlik és halál;
Hol húnyni kezdő mécsként jobban, jobban
Kezd kialunni a szentelt szabadság,
Szavad lehétől új életre lobban.

Szavad hangjára kinosan megretten
A szolgaság a zsarnoksággal együtt,
Miként kórágyán a beteg megretten,
Kinek meghúzzák a halálcsengetytyüt.

Petőfi Sándor: Beszél a fákkal a bús őszi szél…

Beszél a fákkal a bús őszi szél,
Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
Vajon mit mond nekik? beszédire
A fák merengve rázzák fejöket.
Dél s est között van az idő, nyujtózom
A pamlagon végig kényelmesen…
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Egyik kezemben édes szendergőm
Szelídeden hullámzó kebele,
Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!
Minden betűje üstököscsillagként
Nyargal keresztül magas lelkemen…
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Arany csal s ostor kerget tégedet
A zsarnokért megvíni, szolganép,
És a szabadság? egyet mosolyog,
S mind, aki híve, a harctérre lép,
S érette, mint a szép lyánytól virágot,
Sebet, halált oly jókedvvel veszen…
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Hány drága élet hullt már érted el,
Oh szent szabadság! és mi haszna van?
De lesz, ha nincs: tiéd a diadal
Majd a csatáknak utósóiban,
S halottaidért bosszut is fogsz állni,
S a bosszuállás rettentő leszen!…
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Vérpanoráma leng előttem el,
A jövendő kor jelenései,
Saját vérök tavába fúlnak bé
A szabadságnak ellenségei!…
Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
S villámok futnak által fejemen,
S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Koltó, 1847. szeptember