“Nem lesz sugár, nem lesz harmat,”
Ha ezt mondaná az isten,
Akkor a virág értené,
Hogy én benned mit vesztettem.
“Nem lesz erdő, nem lesz liget,”
Ha ezt mondaná az isten,
Akkor a madár értené,
Hogy én benned mit vesztettem.
“Nem lesz menny, sem jövő élet,”
Ha ezt mondaná az isten,
Akkor a világ értené,
Hogy én benned mit vesztettem.
Várnod egy jelre, várnod egy szóra;
Egyszer egy héten egy lopott óra
S ehhez vesszőfutásban érned:
Ezt adhatom, szegénykém, néked.
Félned magadért s félned értem,
Meg se téve már tetten érten
Véletlen lenni más helyébe:
Ezt kapod egy szivért cserébe.
Tűrnöd, titkolnod, osztozkodnod,
Módját se várva mindent adnod
S amire vágyol, azt nem találnod:
Igy lop meg, teljesülve, álmod.
Lenned egynek egy hosszú sorba,
Lenned emléknek, összefolyva
Száz más emlékkel, ha bevégzed:
Ez, ami tart feléd, a végzet.
Elébed állok kézzel-mellel,
Hogy megvédjelek magam ellen,
S a vége az, hogy idehúzlak.
A vége az, hogy összezúzlak.
A kezemen itt érzem ajkad,
Az ajkamat ott érzem rajtad –
Rossz óra volt, amelybe’ lettél,
Amikor énnekem születtél.
Csendes liget! boríts el
Sötétes alkonyiddal,
Mig én e hantra dőlvén,
Keservemet kisírom.
Nem fogja az zavarni
Elszenderűlt magányid,
S mézajku fülmilédnek
Szívolvasztó panasszát.
Halkkal, miként az estszél,
Lebeg sohajtozásom,
S csak a szelíd leányka
Édes nevét zokogja,
Kitől megfoszta sorsom,
Öröklő bánatimra.
Boríts, boríts el engem
Sötétes alkonyiddal
S virágid kelyhe rejtse
Harmatjait szememnek.
Minek szaladtok el, ti szépek?
Te pillanat, te álom, te élet,
Minek szaladtok el, ti?
Minek oly szép a lány, az álom,
Hogy félek tőle, ha megtalálom,
Hogy nem merek szeretni?
Minek fájt oly nagyon a lelkem,
Mikor a legszebb lányra leltem
S mért nem merek feledni?
Mért von felé hiú, vad áram,
Hogy megtaláljam, hogy megimádjam
S ne merjem megszeretni?
Hej, korcsmáros, mit ugrál kend jobbra-balra?
A keservit! száz üveg bort az asztalra!
Kiesett a világnak a feneke…
De sötét van a szivemben, alig látok,
Hej, korcsmáros, száz szál gyertyát, száz világot!
Kiesett a világnak a feneke…
Hej, korcsmáros, tudja-e kend, mi az ujság?
A keservit! csupa merő szomoruság!
Kiesett a világnak a feneke…
Hej, korcsmáros, volt-e kendnek szeretője?
Hogyha nem volt: mentse meg az isten tőle!
Kiesett a világnak a feneke…
Láng vala keblemben, s ah késtél oltani lángom;
Szinte halék, s tőled nem jöve lyányka segéd.
Hívtalak, ah szaladál; ömlött szemem árja, nevetted,
S nem hallád, Echo mint veri vissza jajom.
Légyen egész éjjel – bár csókjaid árja habozzék
Arcán – mély aluvás, ó Chloe, pásztorodon.
Álmosd, 1813. június
Piros tüzből sötét korom.
Szeretetből gyülölet,
Gúny lesz a sok szenvedésből,
De senki se tudja meg.
Nem tör az ki, csak belől dúl,
És a szivet bántja csak:
Mért szeretett, mért szenvedett,
Mért volt olyan balgatag?!
Kései szerelem… Fűlik a kályha
pirosra.
Valami szigorú kéz állítja a váltót
tilosra…
Szél űzi az illatot… Szemembe könny lila
fátyla.
Szégyenbe szakad, ki a csókot, a késeit
vágyja!
Kezedre vérfoltot rajzol a bűnnek
ecsetje.
Te vagy a mardosó vád! Te a sorsod
esettje!
Ezerszer átkos a vágy, ha a vér szele
megvert!
Kései szerelem koldússá teszi az
embert…
Szőke hajuk, barna hajuk
Himbál hullámon,
Fehér testük el-felmerül
Kék holdvilágon.
Kristály-szemük átvillámlik
Vizrétegen,
Ajkuk mosolyg, őrületes
Szerelmesen.
De nem szeretnek soha senkit,
Csak hüs viz habját,
Hideg kezükkel cseppjeit
Keblükre kapják.
Ujból s ujból futó vizcsöpp
Után hajolnak,
Mig ők maguk ölelő emberkarból
Mind széjjel folynak.
Hogy ámítni nem tudtuk egymást,
Friggyé ez úgy sem válhatott,
Én a nőt nem láttam sehol sem,
Te meg a férfiállatot.
Két sáppadt, fáradt ember üdvét
Egymásra lelve sem leli,
Hejh, édesem, kár volt ily ifjan
Hazudni elfelejteni!…
Csak annyit tudtál volna szólni:
– Én ifjam, szép vagy és deli…
És én bár súgni bírtam volna:
– Enyém légy, tested vágyteli!
Talán egy kéjes pillanatra
Felébred két test, két halott,
Hejh, de mert hazudni nem tudtunk,
Friggyé ez még sem válhatott!…
