Jön a tavasz már. A magyar tavasz.
A hallgató hó olvadásba fog.
A vén magyar nap áldott hőt nyilaz.
A Tisza indul, most vigyázzatok!
A Tisza indul. Téli bánatok
Terhétől részeg s árad dél fele.
Vigyázzatok, medrében háborog
Szláv és magyar keservek serege.
Endre Béla képe alá
Régi víg kedvem szép horizonja
Szürkűl borzasztó setétségre,
Egy komor éj mord gyászát rávonja,
S régi napom nem derűl égre.
Kedvesem szép szemei vesztemet
Vígasztalni fogják magok:
Óh, hát fényesítsétek éjemet
Ti, egy pár halandó csillagok!
1793.
Zöld a liget, zöld a mező
Körűlem.
Minden virúl, minden vigad
Kivűlem.
Azúr-egen mosolyg alá
Dicső fény,
Rigó sereg fütyöl körűi
Fa zöldén.
Még a tücsök daliása is
Vidító,
S lakóitól viszhangoz a
Terült tó.
Ezer madár között a kis
Csalogány
Olly szivigézőleg zeng zöld
Fabogán.
Mi háborgat? mi nem hagy hát
Nyugodni,
Van é, mi kéjt, s elégedést
Fog adni?
Bűnsuly ártatlan lelkem nem
Kinozza;
S ifjú erőm virágait
Meghozza.
De ám minden mást boldogít,
Csak én nem.
S magányban boldoggá lehet
É lennem?
Mást nem vidíthatok, s igy más
Se vídit,
Azért borong az ifjú illy
Magán itt.
Magam siratni könnyem elfogyott:
sorsom verését sóhaj nélkül állom.
Szavakra lelni, sírni másokért:
ez életem s halálom.
Holt napjaim csokorba nem kötő!
Ó jaj az élet! Milliókat döngöl!
Arcokból tört szemek nyílnak belém
mint horpadt sírgödörből.
Minden magam sírásánál nagyobb
a reszkető koldusoké az uccasarkon.
Aranyhegyek alól a roskadók
nagy zokogását hallom.
Ha csillagfénnyel teljes is az ég,
ha föld se látszik szagos ibolyáktól,
ó, sír az éj s morogva iszonyú
villámok hullnak távol.
Örök jaj zúg fülemben s így sírok
vert sorsokat, így árad szóba vérem!
Magam felejtve tartom kezeim
a roppant Szívverésen!
1924., Budapest
Nem lettél volna szívem gyermeke,
Csak, mint valál, Istenkéz remeke:
Könnyem szakadna e feldult romon:
És most erőt vegyek fájdalmamon!…
1866.
Szép Húsvét jött most, cifra és derült,
Uram-Istenem, ez se sikerült:
Egy kalendáriumi szomoruság.
Húsvétot vártam, mely jön fagyoson
S melyből száz emlék lelkembe oson
És megfagyasztja egész életemet.
És szép Húsvét jött, cifra és derült,
Uram-Istenem, ez se sikerült:
Egy nagy, megvigasztaló szomoruság.
Azok a néma nagy tragédiák,
Hol vér nem foly, csak titkos könny pereg,
Vad örvényt rejt a síma felszín mélye,
Megoldás nincs – se bűn – csak bűnhödése,
Ó azok sujtók mindenek felett.
Van nekem is egy! Oly bús, megrázó,
Hogy ahhoz foghatót én nem tudok:
De ennek dalban sorját sohsem ejtem,
Egy percem van csak, amikor felejtem,
S ez az, midőn tinéktek dalolok.
Szerettem volna én is ülni
Virág alatt a hűs verandán;
S a mély titokba elmerülni,
Miket a pók szövése hagy rám;
Merengni egy művészi képen,
S elnézni árnyékát kezemnek,
S kutatni: elburkolt mesékben
A régholt bölcsek mit üzennek?
Szerettem volna én is irni
Eljöttéről az uj embernek;
S ódon, barbár mesének hinni
A vért, mely dárdák nyomán serked;
Zengeni finom győzedelmet,
Mit ember vivott önmagába,
Ki már királya az életnek
És nem csak – állatok királya.
De jaj, jaj, én közébe estem,
Bus ragadozás tébolyának.
Rongy a lelkem és rongy a testem
S fény nem deriti éjszakámat.
Lesem, lesem a csillagirást:
Hol véget ér a véres tenger,
Majd szán engem és nem ér ily gyászt,
Ki születik: a másik ember.
1916. november
1.
Fessed az arcod,
Fesd pirosra,
Fekete zápor
Úgyis lemossa;
Úgyis megőrli
Lassan a bánni
Gyenge orcádat…
2.
Fessed akárhogy,
Bármi szépre
Fekete vőfély
Eljön érte;
Fekete éjben
Hervad a rózsa
S nincs virradója!
3.
Öltözz selyembe,
Gyöngyruhába,
Kiáltsz a táncból
Nemsokára:
Kikap a nagy szél,
Elveri rólad
Kék viganódat!
4.
Fessed az arcod
Tűzpirosra,
Fekete zápor
Úgyis lemossa;
Úgyis megőrli
Lassan a bánat
Gyenge orcádat…
Kincses Kalendáriom, 1933
Csend, csend, selejtes,
semmit se rejtesz,
rosszminőségű csend,
előtted, mögötted
se fény, se árnyék,
semmise leng.
A jó csend borongós,
mint a teliholdnak:
udvara van
és mint igaz gazdája,
ki benne él, az ember,
boldogtalan.
Nyugat, 1940, 1. szám
