Szomorúság témájú versek

Lauka Gusztáv: Életem

Megszülettem mint bár ki más,
Deszka bölcsőbe tevének,
Felettem élv, ’s öröm helyett,
Bánat és bú őrködének.

Gyermekkorom az ifjuság
Vidor szakába áthaladt,
Társaimul hűségesen
A’ bánat és bú megmaradt.

Elértem éltemnek nyarát
Virágtalan, gyümölcstelen,
Ágyamnál mellyben szenvedek
A’ bánat és bú van jelen,

Talán ha lelkem elhagyott –
’S testem a’ férgek étke lett –
Elhágy e’ két sötét barát,
’S őröm leszen sírom felett.

Bozzai Pál: Keserü pohár

Testvérek a bú és a gond,
Testvérek életeddel;
Fiú! azért ne légy bolond,
Közelb a telt üveggel…
E nagy világ, sir vagy nevet,
Nem illet az most tégedet.

Mi gondod rá, ha a világ
Lángokban összeroskad?
Ezer halál, ezer csudák
Történhetnek miattad…
Számodra minden elveszett;
Mi fönmaradt, nem a tied.

Az élet teli poharát
A balsors összetörte,
Az öröm édes italát
Látád ömölni földre;
De keserüje benmaradt…
Izleld meg ezt a poharat.

Bár a becsület drága szent,
S szivednek rejtett kincse…
Vesd el miként érvénytelent,
Melynek már becse nincsen;
Mit ér, mit ér a becsület,
Ha már gyalázva van neved!

Mért jár veled, mért el nem hagy
Ez a bitangolt élet?
Te birod s mégis rabja vagy
Fájdalmának, terhének;
Mert e megunott életet
Már koczkára sem vetheted!

Königräcz, 1849. október 12.

Gyóni Géza: Szent Ilona foglya

A sziget fái hajlongtak a szélben –
Kék vizek fölött egy sereg sirály szállt.
Fejét lehajtva lázas tenyerébe,
A sziget partján ült a beteg császár.

Borongva gondolt bús Borodinóra;
Versaillesi parkra, pompás ünnepekre.
Halálra intett már a homok-óra.
– “Ó ha még egyszer kezdeni lehetne!

Minden fényével minden győzelemnek
Fölérne egy zug korzikai parkban –
Csak ősz hajammal játszhatnék a gyermek,
A gyermek, a gyermek, kinek éltet adtam”…

Alatyr, 1915.

Sárosi Árpád: Szüret

A hegytetőkön táncos tüzek égnek.
Lent mámor, ének, hangos dáridó.
Rubin pohár kezében a vendégnek,
Arany teritőn minden, ami jó.

Szüret, szüret, az Élet vég-adója.
(Érett gyümölcsnek nincsen hamva már.)
Akinek adják, el nem pazarolja,
A kedv: az őszben gubbasztó madár.

Rubin pohár kezében a vendégnek.
Valaki tölti, habzón, pazarul.
És megzendül az ős, szüreti-ének,
Megfakult hangja szivedre hull.

Valaki tölti poharad s nem látod.
Csak fojtogat a búság mámora.
Szüret, szüret, kurjantja a barátod:
Haló örömök muzsikás tora.

Czóbel Minka: Késő

Hí az élet, csalogatnak
Szép virágok, tarka képek,
Mind hiába, – kapzsi kézzel
Rózsa helyett tövist tépek.
Nincs, mi többé felriaszszon,
Szívem fáradt, tettre, vágyra,
Csak sötétebb lesz az alkony, –
Késő már a boldogságra.

Csábítón szól a reménység:
“Ha fukar volt jóban élted,
Megjöhet még – majdan – egykor,
Legszebb perczét még nem élted.
Vagy ki tudja, már közelbe?
A reménynek nincs határa.” –
De mi haszna, hogy ha késő,
Késő már a boldogságra.

A sors hozza most elémbe
Szívem forró, büszke vágyát,
Melyért egykor odadobtam
Életem legszebb virágát.
Önként hajlik im fölémbe
Csillogó nap fénysugárja –
De ha késő, mindörökre
Késő már a boldogságra.

Agyagási Károly: A rokkant

Ha tizenöt évet vissza tudnék szállni,
Milyen szép meséket tudnék kitalálni.
Soraim behintném jókedvvel, tréfával,
Olvasóm nem bírna a sok kacagással.
De most vidám írást ne várjanak tőlem,
Kínnal, fájdalommal van tele a lelkem.
Hogyha víghoz fognék, semmiképp se menne,
Legfeljebb egy hitvány paródia lenne.
A világcsatának rossz következménye,
Súlyos terhet rakott az én kedélyemre.
Sokan mondhatnák, hogy: vénember fájdalma,
Erre azt felelem: “Bár csak azért volna!”
Bánat, szomorúság a lélek edzője,
Akinek sok jutott, ne féljen hát tőle.
Háború szülöttje az én mesém tárgya,
Ily apaság mellett vidám hogy is volna?
Meghalt a rossz apa, de gyermeki élnek,
Nagy gondot okozva az emberiségnek.

Ady Endre: Hajlongni emerre, amarra

Hajlongni emerre, amarra:
Bús sorsot mértél, Uramisten,
A magyarra
S még búsabbat reám.

Hiszen, jó, jó: nem vagyok semmi
És mégis muszáj minden fajnál
Jobbnak lenni.
S mit ér, ha jobb vagyok?

Nekünk kevés pünkösdöt hoztál,
Kevés szentlelket, Uramisten,
S ostoroztál,
Bár véresek valánk.

Körülvettél balgákkal minket
S méltatlanul kínzott fejünkre
Sohse hintett
Kegyed sugarakat.

Önnön-valónktól félve félni
S elvegyülni törpe gyávákkal,
Halva élni:
Ezt adtad, Te, nekünk.

Hajlongni emerre, amarra,
Bús sorsot mértél, Uramisten,
A magyarra
S még búsabbat reám.

Berde Mária: Szomorúság

A vízre künt nyíló lombok hajolnak,
Lemosolyog a kéklő végtelenség,
Alatta céltalan cikázó fecskék –
Csicsergő fecském, könnyű kedvem, hol vagy?

Feslő pünkösdi rózsák ostromolnak,
Ablakomon erdőn benéz a jázmin,
Galambok jönnek csókolózni játszin –
Búgó gerlém, kacagó kedvem, hol vagy?

Nem látod: színes pillangók bomolnak,
Bekergetőznek hozzám, várva várnak,
Hát csak neked fagyott, pergett le szárnyad? –
Bohó pillangóm, tarka kedvem, hol vagy?