Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.
Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek.
Vajjon mit álmodik?
Álmodik-e, álma még maradt?
Én most karácsonyra megyek,
Régi, vén, falusi gyerek.
De lelkem hó alatt.
S ahogy futok síkon, telen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.
Ni, hogy szalad ez a szánkó
a fagyos, fehér havon:
Ezt a drága mulatságot
bizony sokért nem adom!
Arra fordul a Jóska is,
aki hó-embert csinál;
Nézd csak, hogy irigyli őket
s milyen bámészkodva áll!
Bizony ő is jobb szeretne,
Szánkón járni, ha lehetne!
Északi szél paripája
A pusztákon nyargal végig;
Végéjszaktól indulván el
Meg sem is áll végső délig.
Hólapályon visz az útja,
Egyenes, de néha görbe,
És mindegyik fordulásnál
Fagyos havat szór a körme.
Földig ér le hosszu farka,
Dombbá söpri lent a havat,
Fent repülő sörényébe
Kánya, varju belé akad.
Fut, és rajta ül nyergetlen
Hátán a tél zord királya,
Csapzott jégcsap a szakálla,
Éjszaki fény koronája.
Hangos sípot tart markában,
S mikor hegybe, házba útja
Megakad, – kél bősz haragra,
S mérgit a nagy sípba fújja.
Mire ádáz paripája
Általszöki akadályát,
És gyors lábbal fölkeresi
A puszták vad szabadságát.
Nagy-Karácson éjfélében
Imádsággal fenn virrasztok,
Inam reszket akaratlan,
Minden fogam összevacog.
Tán hideg lel? kérdik tőlem,
Mert nem látják, mert nem hallják
Ablak mellett elsuhanni
Gyors lován a tél királyát.
Hó száll körűlem, és a szél
Sípol nagyon,
De szívem mélyiben azért
Meleg vagyon.
Mezőt s a szántóföldeket
Hó födte el,
A kis tücsök nincs fű alatt
Zengésivel.
El szálla mind a sok virág
Bájillata,
Hajh! kedvesem szerelme is
Így hervada.
Kitárt keblemre hull a hó,
S elolvad ott,
Hajdanta e kebelre itt
Ő olvadott.
De ő most távol, sóhajom
Nem hallja meg;
Mert szíve, mint a tél jege,
Kemény, hideg.
Bezárta lelkem templomát
a fákat altató homály
és most nem zeng belőle dallam.
Az ablak csillogó szemén
derengő naplementi fény
némán tükrözteti nyugalmam.
Odakint most olvad a hó,
a szép fehér hótakaró
odakint most csöndesen olvad.
Az ég hatalma nem ragyog
s az induló hódarabok
mint lassu csigák bandukolnak.
Lassan csörögve hulltak el
A sárga levelek,
A fák nagyot ásítva fel
Az égre néztenek.
Az égnek lenge csillaga
Szerette a tavaszt,
De látta az elpusztulást,
S busongva nézte azt.
Szerette a nyár lombjait,
A zöldes berkeket;
Mind elhalának mostan ők,
S a csillag könyezett.
Könye magasról hulla le,
Elhagyván az eget,
S mert fájdalom szülöttje volt,
Hulltában megjegedt.
És hóalakban szálla le
A fák tetőire,
Ágakra fagyva, mint jegec,
Csapokban csünge le.
Hó ült a hosszú ágakon,
Köd volt a völgyeken,
Varjak röpültek a mezőn
Károgva, éhesen.
A csillag téli éjeken
Zöld falevél helyett
Tündöklő jégcsapokra lát,
S búvában megrepedt.
Eltűnt az égnek táv ürén
A menny és föld között,
Magasban fénylő társai
Látták kihúnyni őt.
Óh, erdő, erdő, sűrű rengeteg,
Nem tud betelni a lelkem veled!
Szép vagy, ha fáid daltól hangosak,
Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.
Hogy nyargal át a szél hókebleden,
S te meg sem mozdulsz, alszol csendesen!
Hahó! Hahó! Vadászok kürtje szól.
Mit bánod azt te? Tovább aluszol.
Nem, nem, nem alszol, te csak álmodol,
S a lelked messze, messze jár, ahol
Örök tavasz van, rózsák nyílanak,
S dalos erdőre mosolyog a nap.
Hej, a te álmod milyen bús lehet!
Némán szenvedni át a zord telet!
Sem dal, sem rózsa, semmid sem maradt,
Száraz levél csak, az is hó alatt!
Szenvedsz és hallgatsz. Óh, e némaság
Az emberek közt, milyen ritkaság!
Üvölt a szél, s tűröd fenségesen,
Vársz a tavaszra nyugton, csendesen.
Óh, erdő, erdő, sűrű rengeteg,
Nem tud betelni a lelkem veled!
Szép vagy, ha fáid daltól hangosak,
Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.
Fehér havon repül a szánkó,
Innen-onnan torony integet,
Lila köd ül a falu felett.
Fehér havon repül a szánkó.
Megáll a szán, valaki köszön;
Nagyot üt a hang szivem falán.
Ember szólt, vagy csak visszhang talán?
Megáll a szán, valaki köszön.
“Járunk, vetünk, aratunk, alszunk;
Fázunk télen, dermedünk nyáron.
A mi álmunk álmatlan álom.
Járunk, vetünk, aratunk, alszunk.
Nyakunkon nyűgös janicsárhad,
Dandárral a vérivó basák;
Százan tartják egy kengyelvasát.
Nyakunkon nyűgös janicsárhad.
Nagy lobbanást itt senki se várjon.
Apró dühök morognak néha;
Csend lesz, mert hús fő a fazékba.
Nagy lobbanást itt senki se várjon.
Elhull az agg, nől a csecsemő.
Régi könyvnek romlik a lapja,
És szertehull dirib-darabra.
Elhull az agg, nől a csecsemő.
Magyar fejfán fakul az irás
S bár lelke van megannyi kőnek,
Ássuk árkát a temetőnek.
Magyar fejfán fakul az irás.”
Elhallgatott – s csend felelt rája.
Hív az alkony: mélylő, méla tó,
Indul a szán és villog a hó.
…elhallgatott – s csend felelt rája.
Valami zörren, vissza se nézek.
Valami villan, valami dobban –
Tán a kasza kérges marokban…
Eh, álmodom, vissza se nézek.
A nyájas ősznek vége, vége!
Lehervadt kertem minden éke.
Dértől feherlik bokra, fája,
Dalos madár nem száll le rája
Nem száll le rája.
Hol nemrég zengett víg madárdal,
Zord szel süvölt a kerten által.
S ami levél volt még a fákon,
Szerte röpül a pusztaságon,
A pusztaságon.
Óh szép kertem, mi lett te véled!
Virágod, lombod, haj mivé lett!
Lombnak, virágnak színe sárga,
Sóhajtva hull a hóba, sárba,
A hóba, sárba.
Az ég mi kék volt s most mi szürke!
Varjak kárognak fent az űrbe.
Kár, kár – szól a halotti ének –
Elhervadni a falevélnek,
A falevélnek.
Gyászol a föld, gyászol az égbolt,
Mindennek vége, ami szép volt!
Vaj lesz-e még – kérdem szorongva –
Óh, lesz-e még e fáknak lombja?
Lesz-e még lombja?
Lesz-e virág? – szorongva kérdem…
S ím, napsugár fénylik a légben!
Melege nincs, óh de világit,
Örülj szívem, lesz még virág itt!
Lesz még virág itt!
Szegény özvegyasszony galyat visz a hátán,
Huhukol kezébe –
Kerülő behajtja, haragos szitokkal,
Az erdész elébe.
Kunyhónak ablakán sivit a fagyos szél,
Hajt a tél virága;
Kis fiu rásohajt… Fázva, dideregve
Édes anyját várja.
