Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.
S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.
Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.
Zúgó tengernél
Sziklán ülék,
Lelkembe’ csend volt,
Szivembe’ bék.
Vész jött, tolúlt hab
S habokra dűlt,
S a gyönge sajka
Már-már merűlt:
De szép szivárvány
Kelt nyúgoton,
S a zaj leült a
Hullámokon;
Szelíd csend váltá
A mord vihart,
S feltűnt mosolyogva
A békepart. –
Ülök tengernél,
Nincsen moraj,
De bennem vész van,
Lelkembe’ zaj.
Várom, ha támad
Felhők megűl
A szép szivárvány,
A vész ha űl?
Távol -, közelre
Tekint szemem,
Hajh nem derűl fény
Sehol nekem!
Ki, ah ki oltja
El e vihart?
S hol tűnsz fel, oh te
Szerencsepart?
Szelíden mint a szép esttűnemény,
Lángarcodon kecseddel, mint Auróra,
Mosolyogsz reám, sötét sohajtozóra,
S megenyhül sorsom, a vad, a kemény.
De most nem tűnsz fel nékem, jobb remény,
Fennrévemtől köd, szél, hab messzeszóra,
Faggat, gyötör, remegtet minden óra,
S küzdell keblemben minden érzemény.
Ah jőj, s ringasd el e nagy kínokat,
S Endymionként a szent rózsaberken,
Hagyd, éljek boldog istenálmokat.
S ha lelkem e varázskarból felserken,
Mint kedvesét Chitóne lángjai,
Lepjék orcámat hölgyem csókjai!
A reménység hajtja hajónk vitorláját,
Ez enyhíti soknak kínzó nyavalyáját.
Akinek vállain sajtol a szegénység,
Kincsesház gyanánt van annak a reménység.
Egy ülő tyúkja volt egy új házaspárnak,
Melynek örült, mint egy pénzzel rakott várnak.
Jövendő sorsukat ezen építették,
S hogy jobban őrizzék, ágyuk alá tették.
Egyszer hogy feküsznek pokrócos ágyokban,
Búsulni kezd a férj s fejét töri sokban.
Nagyot sóhajt s így szól: “Hogy éljünk, feleség?
Íme nincs házunkban két napi eleség.”
Erre felel Kató: “Mitől kéne félnünk,
Úgy látom jó uram, könnyű lesz elélnünk.
Rövid időn tyúkunk tojásit kikölti,
Egy kis csipogó nyáj házunkat betölti.
Felnevelem én azt, s lesz tíz tyúk belőle,
Húszat fog tojni egy, hiszem azt felőle.
Ebből jövő nyáron kétszáz csirke leszen,
Mely egy garasával négyszáz poltrát teszen;
Ebből élhetünk is, veszünk is két kocát,
Meghizlalására tököt, kukoricát,
Lesz hét-hét malaca mindenik kocának,
Eladjuk, s több hasznát vesszük az árának;
Mert ragasszunk rajta két lovat s szekeret,
Így lesz meg mindenünk, amit szívünk szeret.
Ezen egy nap megyünk fáért az erdőre,
Másnap a malomba, onnan a mezőre,
Vásárra nyargalunk Váradra s Budára.
Így víg lesz életünk, s megjő lovunk ára.”
“Hová mégy, mond a férj, e fáradt lovakon,
Holott nem voltak még sem fűn sem abrakon?
Már látom, mindaddig kínzod szegényeket,
Míg a kutyák velök nem töltik bélöket.”
Káromló szókra is haragjában fakadt,
S olyat rúg az ágyon, hogy mindjárt leszakadt.
Kató a két kancán mindaddig nyargala,
Hogy eltört a tojás, s a kotlós meghala.
Lehet reménységgel sorsunkat enyhítni,
De egy szalmaszálon nem kell várt építni.
Hallom, Uram: sírás az élet,
A könyű omlik csak patakban;
A fény az árnyban semmivé lett,
Jelentsd magad hát, Láthatatlan!
Hallom, Uram, a sírók átkait,
Panaszló vád zúdít feléd vihart,
Hallom, Uram! Óh, csak imára itt,
Imára Hozzád, már nem nyílik ajk.
Sopánkodik és sir az utca,
Téged tagad, kit elmerített.
S ki föltevé, hogy társát nyúzza,
Zokog, mert abban nem segíted.
Átkoz, ha ki egy perce hordja már
Szívében a csalódás verte tőrt,
S a hosszan élvezett örömpohár
Már jajba csörren, hogyha összetört.
Sírtam én is. S ki letörülje
A könnyemet, nem volt nekem se.
Örömleső raj körbe üle
És elkerült a bajba messze.
Csalódtam én is. Bolygó fény után
Futottam én is vakként, oktalan –
Mit jónak hittem, álarc volt csupán
S árnyak közt élő voltam egymagam.
Hivő csalódik. Hogy utamra
Ha rózsa hullt is, eltaposták;
Hogy az nagy itt csak, aki marja,
S rabló viszi a konc zsirossát;
Hogy gunyra ébred itt az álmodó
És szitkot szór a hűre száz ajak,
Hogy nincs perc tiszta, szent gyönyört hozó:
Láthatlan Szellem, mért tagadjalak?
Oh, mért ne higyjem, hogy jön óra
Oh, mért ne várjak rendületlen
Egy szentebb, tisztább virradóra,
Melyben, mi rút volt, elfelejtem.
Mért ostorozzam gyáván az eget?
Ember vegyen bosszút az emberén!
Mit ember vág, mért rójam fel neked?
Nem véled – perlőimmel perlek én!
Tagadjon az, ki már nem várja,
Hogy hajlanak utára rózsák;
A vak, kinek holdkóros álma
Sosem lett édes szép valóság;
Kinek az élet bús, vígasztalan,
S kishitű lázadjon ellened –
Szívemnek Hozzád csak imája van,
Csak áldani tudja, Isten, szent neved.
Ó, vén Odysseus, víg szimbólum, te boldog
S merész: ezer viharban derűsen szállni révbe,
Ki életem hajóján már csüggedezve bolygok,
Szemem ma hadd merítsem a drága dal vizébe,
Mely híres útaid körül gyöngyözve árad,
S feledjem, hogy hajómon patkányok raja rág:
A szennyes, vaksi gondok, s hogy édes Ithakámat
Távol ködökbe rejti ez örvényes világ…
Most hadd higgyem: sziget jön: egy óra, napsütéses,
S az összehajló percek susognak, mint a hársfák,
S közülük idegen királylányként az édes
Öröm lebeg felém, és ajkamnak, a búsnak,
Árkába becsókolja békítő kacagását,
E zengő, halk ezüstpénzt, halotti obulusnak…
1913.
Be szép,
ha tiszta szavakon keresztül
feléd a testvér lelke rezdül
bízón ömölve szét.
Ma rom
s romlandó mindén, ami itt él,
s kit gyermekül embernek hittél,
a szegény: nyütt barom.
Szemén
hályog, s a fátlan, rossz odukban
bátra is csak nagynéha mukkan,
pedig a tél kemény.
Magad
ugyancsak nem vagy úri gazda,
szemed erős, de jaj, mi haszna,
ha fogja szád lakat.
Zsaruk
s a romokon is új kaszárnyák
vigyázzák jól a gazda álmát
s a barmot is, ha rúg.
Az új
hadi villámok már cikáznak
tatarozná az omló házat
barma vérén az úr.
A fényt
pusztítja most sötét sivárság,
de a barom keresi társát
s a villanó reményt.
S be jó,
ha fekete betűk során át
jövendő, büszke panorámát
láttat a tiszta szó.
1934.
A’ rózsakor’ virúlt tavaszán
Ha kétesek reményeink,
‘S a’ dőre lelkek’ zajlatától
Sülyednek romba terveink,
Ha már nem leng remény’ sugára
A’ vérző szív’ borúlatára,
Minden tilost megtenni mer,
Nyugodt, ha veszt: vidám: ha nyer.
1837.
Életem díszbojtja,
Előnye vagy foltja:
Hatvan évig mit tettem?
Szárny nélkül az Égbe,
Nem repülhetsz élve:
Szárnyakat növesztettem.
Világvándorlásom,
Tartós koplalásom,
Ma a szegre akasztom.
Éltem vásott korát,
Emlékezés torát,
Szívemből felfakasztom.
Hol vagy kova-tapló,
Ha már nincs alám ló,
Gyalog járom e földet.
Tüzet fog a dohány,
S a megyszáru pipám.
Mint egy oltár füstölget.
Máma könnyen teszem.
Nyakam köré veszem,
Csikóbőrös kulacsom.
Nyakát kitekerem,
Borral öntözgetem,
Száraz gégegaratom.
Nyomor írja: kenyér,
Mennyországgal felér,
Ha küzd’sz borúit egével.
Életváltó tanács,
Az ünnepi kalács.
Tápláló erejével.
Nincs tyúkhús, se kalács,
Szabad-tüzi bogrács,
Gulyáshús, juhpaprikás.
Pörkölt hagymás leve,
Puha kenyér bele,
Nem pattog ma karikás.
Felnyársalt szalonnám,
Itt a tenger partján,
Sercegteti a parázs.
Ábrándozó szívem,
Elámuló lelkem,
Előveszi a varázs.
Kalandoz a múltban.
Minden percben útban,
Pákosztosan rugtatón.
Idézi mi régi,
Szellemtelten égi,
Emlékeztet nyugtatón.
Csikó-csengő szava,
Vándor madár dala.
Emlékeim zsoltára.
Visszaszáll ma egyre,
Felségélt e hegyre,
Itt áll a hír oltára.
Délibábos Ecseg,
Tőlem messze esett,
A világ hátán hordoz,
Ős természet ölén,
Narancstermő földjén,
Kalifornia gondoz.
A viharzó tenger,
Álmaimból felver,
Tettre nógat s elterül.
Álomlátó lelkem,
Szélesítve telkem,
Csendes csenddé csendesül.
Látóhatárt veszít,
Oly messzire tetszik,
Elveszőben az irány.
Szemem fényét veszi,
Búsúlt lelkem eszi,
A háborgó Óceán.
Vénült, mint az utas,
Nyűtt bocskorom lyukas,
Nem győzöm már szalmával.
A szűrőm is keshedt,
Elől-hátul repedt.
Fércelgetem fonállal.
Messze már a messze,
Közeleg az este,
Köröttem settenkedőn.
Árnyékot növesztve,
Nyugalomra intve,
Megállásra késztetőn.
A múltat leírom,
Jelent még elbírom,
Jövőben él reményem.
Mely örökké éltet,
Vezérelve léptet,
Eloszlatja félelmem.
A’ szunnyadó fél földet örökre nem
Fátylozza éjköd, holdtalan éjhomály,
Midőn kelet’ rózsás öléből
Nap mosolyog ki, – letűn az éjgyász.
Hó közt didergő földet örökre nem
Lánczol le metsző szél üveghíd alá,
Hogy ott aludjék renyhe álmot,
Mint hamu sír’ rideg éjjelében.
Tél’ sírbilincsét feltöri a’ tavasz,
Ez a’ teremtés’ tünde menyasszonya,
Ha ez mosolyg: a’ már halott föld
Báj alakot nyer özön virággal.
A’ szenvedés’ vérkönye után öröm –
Sugár dereng föl bánatos arczokon,
‘S a’ fájdalomnak mély keservű
Éneke végre dalokra fordúl.
Ne csüggedezz hát! bárha lenyomva tart
Most érczigában sorsod. Erős kebel,
Hit és reménység nem remegnek,
Nem, ha pokol zajog is köröttök.
1837.
