Remény témájú versek

Morócz Jenő: Közelg a hajnal

Közéig a hajnal, itt a gyógyulás,
Oh újra látom hát a kék eget!
Engesztelőn köszönt a napsugár,
Jöttömre még a lomb is integet.
Mohón szívom az édes illatot,
Mit enyhe szellő szárnya hoz felém,
Előttem minden olyan szép, derűlt –
Az életet ilyennek képzelém.

Új tetterő dagasztja keblemet,
Csapongó lelkem mindent átölel;
Oh mégis mily szép élni, küzdeni,
A viharokban nem lankadva el.
Termelni eszmét, szépet, nemeset,
Mit meg nem ért a nagy világ zaja,
S bár harczaim közt megszúr száz tövis:
Kiengesztel egy rózsa illata.

Ady Endre: Rettegésben a falu

Félve járnak a mulatók
S az ifjak lehalkítják a nótát,
Mesélnek a vénemberek
S nagyot sóhajtanak az anyókák.

Retteg most a magyar falu,
Csönd legyen, mert most mindenütt kémek
Leskődnek a téli mezőn,
Nagy csönd van a faluban most: félnek.

De hó alatt, falu fölött
Majdnem tavaszi szelek dudolnak:
Holnap már derülés jöhet
S nem lesz már ilyen csönd holnap, holnap.

Sárosi Árpád: Holnap

Nem érzem nyomorát a mának,
Szó nélkül szenvedem…
Nem fáraszt, de uj harcra biztat
E néma küzdelem…

Nyugodtan várom mikor virrad,
A holnap mikor jő?
Reményeim valóra váltja,
És megváltóm lesz ő…

Holnap, a szép boldog holnap…
Az lesz a győzelem…
Dalt zengek, mig hörögve mul ki,
A ma, az ellenem.

Holnap, te holnap, várlak, jösz-e?
S igy tünik el sok év…
És rohanok elédbe szakadatlan:
Nyugalmas, csöndes rév…

Bizva a holnap hajnalában
Lelkem előre tör…
Mig egyszer csak utamat állja
A rév – a sirgödör.

Reményik Sándor: Egyszer talán majd mégis vége lesz

És akkor, aki visszatérni bír,
Csak visszatér megint a régihez.

A régi hithez, a régi házhoz –
Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
És számon mit se kér, kit se átkoz.

A mappás talán új térképet ír,
De másként minden régiben marad,
Csak egy darabig sok lesz a friss sír.

Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
A föld valahogy döcög majd tovább,
És lassú erők lemossák a vért.

Szemere Pál: Remény

Szelíden mint a szép esttűnemény,
Lángarcodon kecseddel, mint Auróra,
Mosolyogsz reám, sötét sohajtozóra,
S megenyhül sorsom, a vad, a kemény.

De most nem tűnsz fel nékem, jobb remény,
Fennrévemtől köd, szél, hab messzeszóra,
Faggat, gyötör, remegtet minden óra,
S küzdell keblemben minden érzemény.

Ah jőj, s ringasd el e nagy kínokat,
S Endymionként a szent rózsaberken,
Hagyd, éljek boldog istenálmokat.

S ha lelkem e varázskarból felserken,
Mint kedvesét Chitóne lángjai,
Lepjék orcámat hölgyem csókjai!

Péczeli József: Egy szegény házaspár

A reménység hajtja hajónk vitorláját,
Ez enyhíti soknak kínzó nyavalyáját.
Akinek vállain sajtol a szegénység,
Kincsesház gyanánt van annak a reménység.
Egy ülő tyúkja volt egy új házaspárnak,
Melynek örült, mint egy pénzzel rakott várnak.
Jövendő sorsukat ezen építették,
S hogy jobban őrizzék, ágyuk alá tették.
Egyszer hogy feküsznek pokrócos ágyokban,
Búsulni kezd a férj s fejét töri sokban.
Nagyot sóhajt s így szól: “Hogy éljünk, feleség?
Íme nincs házunkban két napi eleség.”
Erre felel Kató: “Mitől kéne félnünk,
Úgy látom jó uram, könnyű lesz elélnünk.
Rövid időn tyúkunk tojásit kikölti,
Egy kis csipogó nyáj házunkat betölti.
Felnevelem én azt, s lesz tíz tyúk belőle,
Húszat fog tojni egy, hiszem azt felőle.
Ebből jövő nyáron kétszáz csirke leszen,
Mely egy garasával négyszáz poltrát teszen;
Ebből élhetünk is, veszünk is két kocát,
Meghizlalására tököt, kukoricát,
Lesz hét-hét malaca mindenik kocának,
Eladjuk, s több hasznát vesszük az árának;
Mert ragasszunk rajta két lovat s szekeret,
Így lesz meg mindenünk, amit szívünk szeret.
Ezen egy nap megyünk fáért az erdőre,
Másnap a malomba, onnan a mezőre,
Vásárra nyargalunk Váradra s Budára.
Így víg lesz életünk, s megjő lovunk ára.”
“Hová mégy, mond a férj, e fáradt lovakon,
Holott nem voltak még sem fűn sem abrakon?
Már látom, mindaddig kínzod szegényeket,
Míg a kutyák velök nem töltik bélöket.”
Káromló szókra is haragjában fakadt,
S olyat rúg az ágyon, hogy mindjárt leszakadt.
Kató a két kancán mindaddig nyargala,
Hogy eltört a tojás, s a kotlós meghala.

Lehet reménységgel sorsunkat enyhítni,
De egy szalmaszálon nem kell várt építni.

Gyóni Géza: Vallás

Hallom, Uram: sírás az élet,
A könyű omlik csak patakban;
A fény az árnyban semmivé lett,
Jelentsd magad hát, Láthatatlan!
Hallom, Uram, a sírók átkait,
Panaszló vád zúdít feléd vihart,
Hallom, Uram! Óh, csak imára itt,
Imára Hozzád, már nem nyílik ajk.

Sopánkodik és sir az utca,
Téged tagad, kit elmerített.
S ki föltevé, hogy társát nyúzza,
Zokog, mert abban nem segíted.
Átkoz, ha ki egy perce hordja már
Szívében a csalódás verte tőrt,
S a hosszan élvezett örömpohár
Már jajba csörren, hogyha összetört.

Sírtam én is. S ki letörülje
A könnyemet, nem volt nekem se.
Örömleső raj körbe üle
És elkerült a bajba messze.
Csalódtam én is. Bolygó fény után
Futottam én is vakként, oktalan –
Mit jónak hittem, álarc volt csupán
S árnyak közt élő voltam egymagam.

Hivő csalódik. Hogy utamra
Ha rózsa hullt is, eltaposták;
Hogy az nagy itt csak, aki marja,
S rabló viszi a konc zsirossát;
Hogy gunyra ébred itt az álmodó
És szitkot szór a hűre száz ajak,
Hogy nincs perc tiszta, szent gyönyört hozó:
Láthatlan Szellem, mért tagadjalak?

Oh, mért ne higyjem, hogy jön óra
Oh, mért ne várjak rendületlen
Egy szentebb, tisztább virradóra,
Melyben, mi rút volt, elfelejtem.
Mért ostorozzam gyáván az eget?
Ember vegyen bosszút az emberén!
Mit ember vág, mért rójam fel neked?
Nem véled – perlőimmel perlek én!

Tagadjon az, ki már nem várja,
Hogy hajlanak utára rózsák;
A vak, kinek holdkóros álma
Sosem lett édes szép valóság;
Kinek az élet bús, vígasztalan,
S kishitű lázadjon ellened –
Szívemnek Hozzád csak imája van,
Csak áldani tudja, Isten, szent neved.