Féltelek, ah nagy az én félelmem, lányka, miattad:
A kirabolt égnek vagy szemeiddel adós.
1833.
Féltelek, ah nagy az én félelmem, lányka, miattad:
A kirabolt égnek vagy szemeiddel adós.
1833.
Ó, mennyi pompa van e vén világon,
Túlérett és pazar és érthetetlen,
A nők csókja, a sárga lomb az ágon
És ég és drága tenger, mérhetetlen,
És vágy, ó, vágy, mely mindeneket átfon,
Örök híd, s jaj, végére érhetetlen,
Övék minden áldásom s minden átkom,
Övék a szívem s jajjom, egyre szebben.
1915.
Az isten álmodék
Két szép napot;
Tetszett az álom és
Im, – alkotott.
Alkotta két szemed,
Miktől magok
Elveszték fenyőket
A csillagok…
S azóta hogyha hunysz
Meglesnek ők –
Csak akkor égnek a –
Szégyenkedők.
Nem vagy te legszebb a világon,
Tán oly szép sem, mint képzelem,
De nékem érted szép az élet,
És boldogság a szerelem.
Mért lennél szebb, mért lennél legszebb?
Hisz akkor nem volnál enyém;
Csak szemed gyúlaszt, arcod bájol,
Csak tégedet szeretlek én.
A szép arc, mint tavasz virága,
Alig virul, hervadni kezd,
Csak egy szépség van, mely sirig tart,
Mit érzésünk másokra fest.
1852.
A kertben áll a rózsa
Pirúlva bájolón,
Nincs párja szép nemében
A lombos bokrokon.
Nincsen delibb a föld körén,
Tavasznak nincs édesb tömény.
S a lyány jön a virághoz:
“Ah bájoló virág,
Mért vesznél ösmeretlen?
Hadd lásson a világ.”
A lomb elrejti kelyhedet,
Virúlj te itt szivem felett.
És ím a hölgy s a rózsa
Egymással mennek el,
Ez illatot lehelve,
Az vígan énekel.
S miként az illat a dal vegyül,
Gyönyörrel telt a táj körül.
De hő a lyányka keble,
Nem jó pihenni ott,
Hol szív dobog szeretve;
S a rózsa hervadott,
Búsan lehajtja szép fejét,
Elillatozta életét.
De boszút áll halottan
Mosolygó gyilkosán,
Mint egy rém kóborolva
A szép arczok haván,
S bármerre fordúl ellene,
Ott áll piros kisértete.
1837
Láttzik mintha fiatal
Volnál, banya! oh, pedig
Ki ne tudná, hogy sokkal
Vénebb vagy az Ortzádná.
Oh szerelem! lengő hajak,
Hajnalmosoly, rózsás ajak;
Magas szemöld, sötét szemek,
Honnan nyilak lövellenek:
Selyemkarok, picin kacsók,
Kis lábak, a táncért valók;
Illatlehellet, vallató
Beszéd, váltig mulattató.
És dobogó meleg kebel,
Melyet irígy fátyol lep el,
Hullámalak, szobortetem…
Hiszen végök sem érhetem,
Mind csak a szót vesztegetem.
Miként Vesuv virágtakart tövében
Megrázva, most egyszerre ingadoz,
S tetőjén láng kitör s szilárd dühében
A bájvirányon széjjeláradoz:
Ekkép remegsz te is, ha részegűlve
Merész karom erősen átfogott,
S a szenvedély, mint láva, elterűlve,
Arczod felett pirosan elfutott.
S miként a tenger kél, erős karával
Ha szélvész átkarolta árjait,
S a sziklafalra csap hullámzatával,
S fehér tajtékkal önti partjait:
Ekkép emelkedik melled dagadva,
Szélvész-hatalmú érzeményivel,
Míg végre könnyü leplén áthaladva,
Mint hab kiárad a fehér kebel.
S Vesuv ha áll lángoknak bíborában;
Ha tenger kél, mert szélvész fölveré;
Bár térdre húll a nép bámúlatában,
Gyönyörrel néz a szép szörnyek felé:
Igy nézek én reád, ha szenvedélyek
Átdúlják lelkedet; ha veszni kell,
Mit bánom én! oly szépek a veszélyek,
Gyönyör között ha veszhet e kebel.
1837.
Vásárhelyi Piac-utca be széles,
A Mucsiné Örzsi lánya be kényes.
Ha végigmegy a nagy utcán, ihaja,
Minden legény utánanéz, igaz a!
A Mucsiné házavége be tiszta,
Örzsi lánya mint a pille oly cifra.
“Nincs szép házam, van szép lányom, ihaja” –
Azt mondja az édesanyja, igaz a!
Szegény legény, ne járj arra, hol a’ jár.
Nem tinektek virít az a rózsaszál!
A Mucsiné kiskapuja, ihaja,
Úrfiaknak nyílik csak meg, igaz a!
A Mucsiné Örzsi lánya be badár,
Úrfiaknak az erszénye be dobár.
Vén Mucsiné, átkozott csont, ihaja,
Drágagyöngyét sár-aranyért eladja!
Ablak alatt szomorúfüz álldogál,
Mucsi Örzsi ott alatta sírdogál.
Megtudja azt nemsokára, ihaja,
Egész világ: Örzsikének mi baja!
1869.
Igy ült, így nézett, haja így folyt hattyu nyakára,
Ekkora s ilyen az orr, ilyen a biborajak.
Hasztalan; egy hajszála sem az! “Hogy festhet igy ember.”
Őt a szabály vezeti, engemet a szerelem!