Csituljon el egy pillanatra
Az életóceán morajja.
Imás csöndjét a pillanatnak
Parázna, vad szó ne zavarja.
El nem sóhajtott szent imádság
Szálljon csak a magasba fel,
Mikor két szív szorongva, félve
Egymásra lel.
Azután hajrá! a szilaj élet
Borzolja tajtékos tarajját.
Küzdő, erőlködő sajkáit
Hullámkorbácsok hadd vagdalják.
Villámos felhők fenyegetve
Csak gyüljenek a magasokban,
Mikor két szív ujjongva, égve
Egymásra dobban.
Egy titkos ah felém, s egy elpirúlat,
Arc bájos, mint a legszebb reggelé,
Egy liljom melly, s egy pillantás belé –
Elszédülék; s szívem lángokra gyúladt.
Te vagy! kiáltok; s a merész indúlat
Kiterjesztett karokkal vitt feléd.
Láng lángomat, csókom csók érdélé;
S a boldog pár egymás ölében múlat.
“Enyém, enyém vagy, kit kerestelek!
Tiéd e csók, szerelmem áldozatja,
E lélek, e szív, mindenem velek!”
S míg így rebeg, s hév szomjam oltogatja,
Elsűlyed elmém minden gondolatja,
Velőm lobog, de szókat nem lelek.
Halk, hosszú árnyak lejtenek köröttünk,
S már búcsúzón a véres alkonyat
Szárnyával meglegyinti arcodat.
Egy bűvös perc varázsa száll reánk.
Ajkunkon elhalóban a beszéd.
Két lélek zengi némán énekét.
Két szív között rejtelmes szikra pattan.
És ajkamon egy édes szó lebeg:
A nagy, kimondhatatlan…
Uj Idők, 1906
Isten házába gyűl
A hívő nép új évnek ünnepén;
Holott forró imát
A buzgó néppel híven mondok én.
És a fohász imígy
Száll ég felé: ajándokozz nekünk
Az új év kezdetén
Új szívet, új lelket, jó Istenünk!
S mig érzeménye így
Felbuzdult lelkemnek mennyben mulat:
Ki nem feledhetem
Imámbul a lányt, imádottamat;
S imé nyilt ajkamon
Véletlenűl ez új fohászt lelem:
Maradjon, oh leány,
Kebledben a régi szív s érzelem!
1847.
Bészállván az Halál némelly fogadóba s Kupídó,
Ott eggymás mellé nyílaikat letevék.
Hajnal alig vala s elválnak; történet-esetből
Annak ez elvévén nyílait, ennek amaz.
Sokkal több öreget sebesít meg azólta Kupídó.
S a temetőre felesb ifjakat hord ki Halál.
1786.
A’ zöld árnyéknak hivessében,
mibőn Zefir támadt az Égben,
egy forráshoz ült Rozilis
és melléje Dafnis.
Az erdőt tölték énekléssel,
hagyíták egymást füvetskékkel,
ingyerkedtek, hempelgettek
‘s több tréfákat üztek.
Meg-hevülvén Dafnisnak szive
az ápolgatásra gerjede,
az, a’ mint a’ tsókot futá,
szülőjét kiáltá.
Jönn annya, ‘s tudakozza baját,
Rozilis el-rendelvén haját,
o! már, ugymond, nem segíthetsz,
meg van; viszsza térhetsz.
Midőn együtt vagyunk
Nem tudunk beszélni;
Szemeinkben látjuk
Lelkeinket élni.
Szivünk titkos vágya
Összetalálkozik:
Mint két bolygó szellem,
Kik egymást keresik,
‘S megtalálva egymást,
Átfolynak egymásba, –
‘S szótalan röpülnek
Boldogabb hazába.
Szerelem nélkül, hogy lehetne szép
Az élet annyi sok bajaival?
A nap forró csókján él a virág,
Forró csókján el is szárad, kihal.
Vagy túl ha éli a forró nyarat,
S a nap iránta hűtlen lesz, hideg,
Lehajtja bús fejét a kis virág,
Gyepvánkosan halalat érzi meg.
Szép a fekete szem,
Én azt is szeretem;
De még szebb a kék szem,
Kék szemű szerelem.
Az én szeretőmnek
Ilyen kék a szeme;
Valahányszor nyílik,
Ibolya kél benne.
S hejh mikor benézek
Mélyen közepébe,
Látom a szerelmet
Mulatozni benne;
Akkor azt gondolom,
Kedvem nagy voltában:
Nincs több boldog ember
Nagy Magyarországban.
1830.
Kit megálmodtál egyszer magadnak,
Hajad selymével kösd le a párod!
Források mentén nimfák kacagnak –
Hinár karokkal rája tapadnak…
S ha soká késel, majd nem találod.
Tárd ki karod, míg hófehér, hamvas,
Bontsd le hajad, míg hullámos ében.
Irígy vénekre csak sose hallgass!
Majd jön a bánat, a rút, unalmas,
Majd jön a bánat még idejében.
A szerelemben nincsenek évek,
A szerelemben csak csókok vannak.
A szerelemben jaj a fösvénynek!
A szerelemben csak azok élnek,
Kik szerelemből mindent odadnak.
