Sohse volna e földön szép kikelet,
Ha te rá nem ragyogtatnád szemedet,
Rut ez a föld, ne pillants rá, kedvesem,
Reám pillants, hadd nyiljék ki szerelmem.
Dehogy vagyon annyi csillag az égen,
A hány virág nyilnék az én szivemben,
Boldogitó szerelem a szívvirág,
Ily virágot néked a föld soh’sem ád.
Itt e földön a virágos kikelet
Hamar hervad és árván hágy tégedet,
De szivemben ha nyílik a szerelem,
Örökéltig virít néked, kedvesem.
Haragszom rád, mert fürtöd fekete,
Haragszom rád csalárd kék szemedért,
Mely rám oly bűvös láncokat vete,
Haragszom rád, kegyetlen ajkidért.
Haragszom rád, mert nyugtom elveszett,
Haragszom rád szilárd erényidér’,
S mert bájid elrabolták lelkemet:
És nincs remény, hogy többé visszatér.
1842 végén
Hajadnak színe oly setét,
Varázsló tűz ég szép szemedben,
Od’ adnám szívem életét,
Érted mindent, ha kellemedben
Csak egyszer rám tekintenél.
Oh lány, te szép vagy! Ami él,
Mi eddig élt e nagy világon,
Hány rózsa nyílt hajló zöld ágon,
Termett virág a kert füvében,
Csillag sugárzott ég ívében,
Oly szépek ők nem voltanak
Miként te vagy nekem,
Te bájoló szelid alak
Szép ismeretlenem.
Prometheusként hő tüzet gyújt
Édes pillantatod,
És annak élvet, kéjt, gyönyört nyújt,
Kin percig nyugtatod.
E szív, mely annyit szenvedett,
Még egyszer felmozdul
S lelkembe vésvén képedet,
Emlékéhez simul.
Áhítatos, mély, szent indulat
A vágy, mely benne kél,
Melytől eped, csapong és gyullad,
S mit egykor bírt, arról beszél.
O, mint levél az őszi gallyon,
Mely hervad és kész hogy meghaljon,
Ha a napsugár rá tekint,
Zöldellni, élni vágy megint.
Ajkidról a hang mélyen megható,
Bár egyszer hallanám,
Olyan lehet mint hárfaszó,
Melyet lengyelkéz szív után ver.
Mélyen kebelre hat
S kívántat véle jobbakat.
Boldog, ki téged ismer,
És kit megértesz küzdésében.
Ím én is érzelmim hevében,
Áldoznám szívem szívedért,
Idvességem szerelmedért.
Bocsáss meg én nekem,
Bocsáss meg e lángzó kebelnek
Ha érzeményi érted kelnek,
S őket el nem fedezhetem.
Szívem egy óceán,
Indulatok viharként járják
És belsejét elődbe tárják
Ne vesd meg őt, leány!
Piros a te kendőd, lobog is.
Fényes a te szemed, ragyog is.
Eszem a szép szemed, be bogár,
De a szíved, kislány, csapodár.
Gondolnád azt, mit én, angyalom,
Szeress belém, én azt gondolom.
Szeress belém, kedves, ha lehet;
Nem kívánok aztán egyebet.
Pest, 1843.
Betértem a korcsomába,
Betértem és nem hiába,
Mert gyönyörű barna lányra
Esett az én szemem párja.
Barna leány, barna leány,
Szép szemedet ne süsd reám,
Világa ez szerelmednek,
Ha rám sütöd, megszeretlek.
Szerelmednek világában
Napot látok ragyogásban,
Szívem vad mezőnek látszik,
Nap fényében kivirágzik.
Ha láttad volna, hogy bámultak
Barátaim: a gond, a bánat,
Mikor – az ég tudná, mióta –
Megint szivből nevetni láttak.
S mikor ujjongva, önfeledten
Kiáltottam neved a szélbe –
Ha láttad volna, hogy futottak,
Mint a pokol Isten nevére.
Oh ne mondja nekem senki többé,
Hogy ma nem történnek már csudák!
Történnek még, csak hogy a világnak
Eseményit sokan nem tudják.
Ismerék egy szegény, szegény némát,
Ki beszélni előbb nem tudott;
Virágnyelvű dalnok lett belőle
A mint egy szent forrásbol ivott.
Ismerék egy szerencsétlen ifjat,
Ki nem látott napot, csillagot;
Megmosdott a szent forrás vizében,
S legott a mennyégbe láthatott!
Ismerék… de minek elsorolni?
Én valék a néma, én a vak,
Mig csak téged, tündér szerelemnek
Szent forrása, nem használtalak!
Vak voltam: mert setét vala elmém,
Néma: mert üres volt kebelem;
Te teremtéd lelkem gondolatját,
Érző szivet te adál nekem!
Tündérforrás csudatévő szentje,
Szőke angyal, tégy még egy csudát:
Oltárképed boldog templomává
Változtasd át keblem csarnokát!
“Zeng a lant, oh nyíljatok meg,
Nyíljatok meg ablakok!
Intsetek tetszést dalomra,
Égi szemcsillagzatok!”
S ím megnyíl a titkos ablak,
Kis kezecske nyúl ki rajt,
Egy virágbokréta száll le,
S kedves szó, mely így sohajt:
“Vedd e köny-nevelte rózsát,
Véle tiszta szívemet:
Érted lángol, érted él az,
Míg a sír el nem temet.”
Nappal az égről bő zuhatagban ömlik a fény.
Éjjel a hold és emberi lámpa versenyzik.
Alkonyatkor két szemed világít!
1930.
Bort tölts, babám, beteg vagyok, jaj nekem!
Meg nem fér többé bőriben a szivem,
Elaltatja talán a bor bajomat,
Rég nem ittam, hadd igyam le magamat.
De ne tölts, mert a részegség majd megöl,
Úgyis részeg vagyok kökény-szemedtől,
Részeg vagyok piros arcod lángjától,
Részeg vagyok, mit sem tudok magamról.
