Vallomás témájú versek

Czóbel Minka: Az én szerelmem

Hát nem tudod még: hogy szeretlek?
Hát nem tudod még: ki vagyok? –
Egy szikra lángja, mit a szélvész
Viharzó szárnya felkapott.

Egy olthatatlan szikra lángja
Teliti lelkem szövetét,
Egy olthatatlan szikra lángja
Gerjeszti szívem melegét.

Elég a szív izzó tüzétől,
Mit éget rajta – fáj a seb,
Se baj, – ha tápot nyujt anyagja –
A láng csak annál fényesebb.

Nézz hát a lángba, és ne félj, hogy
Szemed világa belevész,
A nap egünk leghőbb sugára,
S a sas a nappal szembe néz!

Jer hát! repüljünk a magasba
Villámos távol szép egen,
A föld, a por, a köd homálya,
Lelkünknek úgy is idegen.

Jer, jer, repüljünk! s hogy ha szívünk
E tiszta lángban hamvad, ég, –
Behalni fénybe, tűzbe, lángba.
Hát ennyi üdv még nem elég?

Pongrácz Lajos: Kertben

Kertben valánk én és te! és felettünk
Terülni láttuk hársak lombjait,
És én alattok látám teljesülve,
Ifjú szerelmem égi álmait:

Téged oh lyán! keblem szent foglalatját,
Rég a kié volt minden érzetem,
Kit rejtekében istenként imádtam,
Nem mondva néki még: hogy szeretem!

S hogy végre most együtt valánk mi ketten,
S kinálkozott az édes alkalom,
Elődbe tárni keblem égi titkát,
A mellyre üdv várt vagy kinfájdalom;

Én néma lettem! nem merém kitárni
Keblemnek üdvezítő életét,
Koczkára, sorsra tenni nem merészlém
Kivítt tulajdonát, benső hitét.

S még is mi boldog voltam én hitemben:
Mert nem sok kell, hogy boldogok legyünk!
Csak hit, remény, vagy puszta képzelődés,
S édenné válhat földi életünk.

S illy érzeménynyel álltam volt előtted,
Tekintve rád, kit hittel szereték,
Nem kérve tőled önzőleg szerelmet…
S oh én hitemben olly boldog valék!

Dukai Takách Judit: Édes érzés

Édes érzés a szeretet,
Mely nyilával sebesített;
Nyilaidtól, látod, vérzem,
Nyilaid sebeit érzem.
Tégedet ki ne szeretne,
Nálad nélkül ki lehetne;
Nálad nélkül nem is élhet,
Melletted a holt is élhet.
Domborodott melled hódít,
Nincs oly szív, kit meg nem bódít.
Az alatt egy érzékeny szív,
Csak az boldog, kihez az hív.
Ennek oka csak te lettél,
Hogy engem raboddá tettél.
Szép fejeddel meggyötörtél,
Szerelmed rabjává tettél.
Az egekre felesküszöm,
Hogy szeretni meg nem szűnöm,
Míg a halál bús fátyola
Szememet bé nem takarja;
Kinyílt szívem te előtted,
Melyből bőven megérthetted:
Hogy szeretlek halálomig,
Míg a szívem szét nem omlik.

Ráday Gedeon: Horatius IX. ódája a harmadik könyvből

HORATIUS
Míg kedvedbe Horatius
Bent volt, s új szeretőd karjai nem fogák
Csüggően nyakadat körűl,
Hozzám nem teheté semmi király magát.

LYDIA
Míg csak Lydia volt tüzed
S nem hágott neki még eleiben Chloe:
Akkor Lydia nagy neve
Oly hírű vala majd, mint amaz Ília.

HORATIUS
Most már a citerát verő
És kótákba tudós szép Chloe lánca tart:
Éljen csak Chloe; kész lészek
Éltéért örömest vérem is ontani.

LYDIA
Én szintúgy, s Calais velem
Köz lánggal lobogunk a szerelem tüzén:
S éljen csak Calais, bizony
Kész érette fejem dupla halálra is.

HORATIUS
Kérdlek: hát ha mi, Lydia,
Még volnánk valahogy öszveszerezhetők?
S felhagyván Chloén: újra te
Birnád gerjedező tiszta szerelmemet?

LYDIA
Ollyan szép Calais noha
Mint a csillagi fény! te lebegős eszű
S habnál is haragosb: Veled
Kivánnék csakugyan élni is, halni is.

Somlyó Zoltán: Lira

Egy pillanat volt sivár életemben,
egy üdvös, nagy, egyetlen pillanat,
amelyben jóvá tehettem vón mindent,
egy kínos átkot, eltévedt nyarat…

Az elhagyottság végtelenül fájó
sebét, a lelkem lomha gyász-szinét –
és nem tettem. Bár szólni akart ajkam:
elhallgattam az örök, szent igét.

S most szenvedek. És szeme sugarától
szívemen súlyos, nagy vád szalad át,
s e vádnak súlya megrezdíti lelkem,
miként szellő egy lány sötét haját…

Szombati-Szabó István: Együgyű szerelmi vallomás

Szeretlek, mint a gyökerét a fa
és mint az ajtót a küszöb
és mint a pompa a királyt.
Mint játékot a gyermek, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a gyümölcsöt az ősz
és mint a lámpa az olajt
és mint a szív a dobogást.
Mint egyik szem a másikat: szeretlek.

Szeretlek, mint az anyját a gyerek
és mint a virág a tavaszt
és mint a medrét a folyó.
Mint a mosolyt az öröm, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a jobb kezem a balt
és mint az illatot a virág
és mint a hegedű a dalt.
Mint a kényért az éhes, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a virágot a föld
és mint a csókot a szerelmes
és mint a fészket a madár.
Mint az erdő a hőset, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a nyelv az ízeket
és mint az ujjakat a kéz
és mint a fáradság az ágyat.
Mint a beteg a reményt, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a fű a harmatot
és mint a parti-fák a partot
és mint eget a fellegek.
Mint a sötét az éjjelt, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a szomjas az italt,
és mint a csillagot az est
és mint az esőt a mező.
Mint a vihart a villám, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a kék eget a nap
és mint a levelét a fa
és mint a szárnyát a madár.
Mint a hajó a tengert, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a nyár a meleget
és mint a pihenést a vándor
és mint a jaj a beteget.
Mint zokogás a könnyet, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a gyász a bánatot
és mint a csend a temetőt
és jobban, mint az életet:
mint a halál a holtat, úgy szeretlek.

Petőfi Sándor: Meg ne itélj…

Meg ne ítélj a találkozásról,
Mely közöttünk a legelső volt!
Mint magát ekkor viselte nyelvem:
Az nem mindig olyan néma, holt.

Ajkaimról hallhatják gyakorta
A beszéd megáradt folyamát,
S közbe-közbe tréfa úszik árján,
Mint enyelgő csónakos-család.

De midőn tevéled összejöttem,
Ajkamon szó, hang meg nem jelent.
Fergeteg ha van keletkezőben:
Megelőzi temetői csend.

Fergeteg volt itt keletkezőben,
Fergetegre készült kebelem,
S az kitört már… ontja villámlását,
Mennydörgését a vad szerelem.

Zúg, süvölt és szaggat és ront és bont
Bennem a föllázadt fergeteg…
De tűröm; tán egykor, mint szivárványt,
Látom majd viszonszerelmedet.

Pest, 1845. augusztus

Jókai Mór: Tüzes szerelmi vallomás

Szerelméről beszélt nagyon Jankó;
Választottját úgy híták hogy Janka;
Nem volt ugyan valami szép lányka;
De birtoka volt igen sok bankó.

Mondta Jankó, hogy a szive mint ég!
Akár csak egy feneketlen katlan,
Melyben Janka nagysám szakadatlan
Tüzesíthet vasalókat mindég.

A mint mondja, hogy a keble lángol:
Egyszer csak kigyulad a kabátja,
Érzi szagát, a füstjét is látja:
Kigyúlt biz az a szerelmi lángtól.

Hát egy csomag gyufa volt zsebében,
Azt ő addig nyomkodta, dörzsölte,
A szerelmi vallomás hevében,
A míg egyszer lángra lobbant szépen
S Jankó urfi majd ott égett tőle.