Szabadság témájú versek

Petőfi Sándor: Beszél a fákkal a bús őszi szél…

Beszél a fákkal a bús őszi szél,
Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
Vajon mit mond nekik? beszédire
A fák merengve rázzák fejöket.
Dél s est között van az idő, nyujtózom
A pamlagon végig kényelmesen…
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Egyik kezemben édes szendergőm
Szelídeden hullámzó kebele,
Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!
Minden betűje üstököscsillagként
Nyargal keresztül magas lelkemen…
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Arany csal s ostor kerget tégedet
A zsarnokért megvíni, szolganép,
És a szabadság? egyet mosolyog,
S mind, aki híve, a harctérre lép,
S érette, mint a szép lyánytól virágot,
Sebet, halált oly jókedvvel veszen…
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Hány drága élet hullt már érted el,
Oh szent szabadság! és mi haszna van?
De lesz, ha nincs: tiéd a diadal
Majd a csatáknak utósóiban,
S halottaidért bosszut is fogsz állni,
S a bosszuállás rettentő leszen!…
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Vérpanoráma leng előttem el,
A jövendő kor jelenései,
Saját vérök tavába fúlnak bé
A szabadságnak ellenségei!…
Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
S villámok futnak által fejemen,
S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Koltó, 1847. szeptember

Ambrozovics Dezső: Kossuth sírjánál

Márciusi szellő, Szabadság szellője,
Szárnyaidon szállok ki a temetőbe.
Megállok egy sírnál néma áhítattal,
Könyezik a szemem, nem bírok magammal!

Elnézem rajt’ azt a tömérdek virágot,
Melyet honfigyásznak bús érzése vágott,
Hogy lerakja arra a megszentelt sírra,
Melyre a Szabadság neve van fölírva.

Illatos koszorúk szalagdíszes ágyán
Tüzet fogva forró honszerelem lángján:
Ott hever szerényen, szerteszéjjel szórva,
Gazdag, szegényeknek kegyelet-adója.

Apró kis bokréták, ibolya pár szála,
Szeretettel simul a sír kőlapjára,
Úgy mint egy-egy könycsepp, egyszerü, őszinte,
Mely szívünkből fakad s borul szemeinkre.

Szabadság van írva a sír kőlapjára,
Csakhogy ezt az írást nem mindenki látja,
Csak az aki érzi, mint tör ki belőle
Szabadság szózata, március szellője!

Ez a virágos sír ez a mi oltárunk,
Melyhez bánatunkban imádkozni járunk,
Az ő szentelt neve, várunk, erősségünk,
Diadalmas zászlónk és zsoltárunk nékünk!

Darmay Viktor: Engem egy perc…

Engem egy perc ki nem elégít,
S hitem alig van a jövőre;
Nem bírom egy lét szenvedésit,
És ezer vágy űz, hajt előre.

Sejtem, hogy el kell buknom, esnem,
S a diadalért mégis küzdök;
Nincs amért ezt vagy azt szeressem,
S szívemben égő lángok, üszkök.

A szabadságot úgy imádom,
S megyek a végzet rabja lenni;
Egy titkos jel, egy könny, egy álom
Az én életem ennyi, ennyi.

Pakots József: Májusi dal

Ébred a föld — nagy börtönablakán
Beárad már a hajnali fény…
Testetlen árnyak futnak szaporán,
Nesztelenül az avar tetején.
Ki látja meg őket? Ott futamodnak,
Mint a megriadt patkánysereg —
Börtöne nyílik az élő-halottnak.
Májusi hajnal, köszöntelek!

Ujjong az élet, fű-fa feléled,
Dalt fütyörészget a madárfiók;
Égnek a rózsák, a százszor is szépek,
Ott reszket rajtuk a hajnali csók.
Nem riad hang, mely méla, kesergő,
Nászt ül az élet a mindenség felett —
Sejtelmesen zug az erdő, az erdő.
Májusi hajnal, köszöntelek!

Nem kérdem én, hogy máskor is gyult-é
Ez a vérpiros hajnali fény?
A mi a múlté, legyen a múlté,
Most csak a máról énekelek én
Nem nézek én most messzire, távol;
Elvirult bárha sok kikelet —
Dalt énekelek a máról, a máról…
Májusi hajnal, köszöntelek!

Vajjon oh, május, végre tehozzád
Fölemelkedik az emberiség?
Megérti, miért égnek a rózsák?
Megérti, miért fénylik az ég?
Megérti-e, hogy napvirradattal
Uj élet rebben szárnyra veled?
Régen sóvárgott májusi hajnal,
Májusi hajnal, köszöntelek!

Talán te vagy az, a melyre várnak
Ezredek óta százezerek?
A melytől messze futnak az árnyak,
Mint a megriadt patkánysereg…
Mikor a népek börtönén keresztül
Átragyog majd a szép kikelet
S támadó napnak bíbora rezdül —
Májusi hajnal, köszöntelek!

Eljössz te egyszer hogyha ma késel —
Fölébred majd az élő-halott;
Szétzúzza szilaj, haragvó kezével
A testére vert lánczlakatot
Vérpiros hajnal lesz az a hajnal,
Kigyullad tőle messze kelet —
Eljössz te, el még, bősz diadallal:
Májusi hajnal, köszöntelek!

Büszke menetben törnek a népek
Uttalan uton előre mind —
Lángszinü rózsák, százszor is szépek
Virulnak akkor ujra-megint.
Nem riad hang sem, méla, kesergő —
Nászt ül az élet a mindenség felett;
Megindult egyszer az erdő, az erdő…
Májusi hajnal, köszöntelek!

Darmay Viktor: Merész a szó!

Merész a szó, de ám kimondom:
Republikánus vagyok én,
S gyülölöm azt a szabadságot,
Mely koronát hordoz fején.
A szabadság, mit én imádok,
Mindennél büszkébb, magasabb;
Nem tűr az főbb urat magánál,
Nem ösmer az királyokat!

Azért ám menjen és boruljon
A trón lábához, aki tud;
Gyujtson tömjént a tiszteletnek,
S fonjon egy névnek koszorút.
A fényes csarnok ünnepeljen –
De engem, ah! hiába vár:
Nem aranyos kalitnak, a nyílt
Mezőknek zeng dalt a madár.

A nyílt mezők, szabad kunyhóknak
Vagy te is lelkem madara:
S ez udvarok levegőjével
Nem békülhetsz ki, nem soha.
Tudod, hogy mind e fény, örömzaj
Az élet hazugsága csak:
Sugár, melynek nincs lángja, festett
Rózsák, mik nem virítanak.

Igen! majd jövök én is egykor,
Ha majd ez átkos bűvölet
Szétfoszlik, – lantom viharáról
Ti fölismertek engemet:
Dalaim harsogó bombáit
Vetem e templomok fölé;
Hulljon a bálvány képe porba,
S támadjon föl az istené!

Brassai Viktor: Rabság

Jól ácsolt korlátok között
ágálsz csak, állatkerti vad,
s elkapod rögvest mancsodat,
hogyha a rácsba ütközött.

Nem vészes ordítás szavad,
magas szirtet, vagy tág mezőt
álmod se ismer; itt nyögött
már ősöd is rabság alatt.

S ő is nyögött csak. Vakmerő
üvöltés s lázadó erő
a szívnek túlsok dolgot ad;

mért hát a fogvicsorgatás?
képmutató! hisz jó a rács:
pártolja lomhaságodat.

1935.

Benedek János: A szabadság szobránál

Én nem vagyok bálványimádó
S az ércszobor előttem holt anyag,
A benne rejlő eszme bár kiváló
S körülte bár ezrek tolonganak.
Ünnepet ülni érted: szép mulatság,
Dicsérni dalban, szóban és szoborban:
Te csak ezekben élsz, dicső szabadság!
De a világban szolgaság, nyomor van.

Szabadság! lelkem örök ideálja,
Te érted annyi nagy szív vérezett;
Könnyem csorog, ha gondolok reája
S szívem facsarja az emlékezet;
Neved manapság olcsó, könnyű préda,
Éretted most egyebet sem teszünk:
Hogy hébe-hóba – előttünk a példa –
Egy-egy szoborban im’ leleplezünk.

Nem téged leplezünk le oh szabadság!
De magunkról rántjuk le a lepelt
Avagy követte lelkének parancsát,
Ki érted annyit tett, hogy ünnepelt?
Hát ünnepeljünk: harsogjon az éljen!
Felejtsünk annyi bút és annyi bajt;
És fojtsuk vissza a szívünkbe mélyen
Azt az egekbe feltörő sohajt.

Felejtsünk mindent, ami szörnyű emlék,
Mi a szabadság gyilkolója volt;
Mi a hóhérok lelkében szülemlék,
A vérbosszú ne légyen itt ma folt;
Gályákra hurcolt, láncravert rabok,
Vérpadra hurcolt annyi vértanú,
Ne zavarjátok ezt a szép napot;
Maradjon por, mi csak por és hamu.

S a népnyomor sínylődő milliói
Ujjonganak e szép szobor körül.
Illő-e szent kegyeletet leróni,
Van-e, ki itt nem ünnepel s örül?
Örvendjetek!… elnémul íme lantom,
Én itt hagylak, te hideg ércalak
S szívem utolsó csepp vérét kiontom,
Csak téged egyszer élve lássalak!

Móra László: Ha…

Ha szárnyam lenne s el nem égne,
Mérföldeket szállanék.
Míg el nem érnék Nap szívébe,
Addig meg se állanék.

Kíváncsi lelkem megfürödne
Szent titoknak vértaván
S a forrást lesve eltűnődve,
Ez lenne legszebb éjszakám.

Aztán repülnék más messzebbre,
Másik titkot fejteni.
A fényes Marsba, Jupiterbe
Hosszan betekinteni.

Laknak-e ott is? Élnek-e hát?
Van-e béke és mosoly?
Női és férfi lelkeken át
Szív szerelme is honol?

S ha látnám, hogy a Mars csillagon
Szerelem és szív örök:
A szárnyaimat elolvasztom,
Földre vissza sem jövök!

1923.

Csizmadia Sándor: Minek panaszkodsz?

Minek panaszkodsz?!
Hogy rosszul bánnak itt veled,
A szidalom a kenyered.
Késő éjjel s a kora hajnalon
Igát vonszolsz, akár a jó barom.
Ne hasztalan panaszt
Forgass fejedbe:
De az igádat tedd le!

Mit érsz a jajjal?!
A lelkedet kisírhatod,
Széjjelszakadhat a karod.
Mondhatsz ezer meg száz imát,
Senki sem fog gondolni rád,
A megmentőd csupán
Csak egy lehetne:
Csak az igádat tedd le

Látod a síkot?!
Mire tanít a nyilt mező,
Hol milliók jóléte nő?
Ki tőled mindent megtagad,
Attól tagadd meg önmagad.
Az elhagyott réten
Misem teremne:
Csak az igádat tedd le!

Legyél csak ember!
Ha megszőkül majd a kalász,
S vígan tekint reája más;
Ha mindenórás a határ,
S mindenki a kezedre vár;
Huzódj te el s ki ne
Menj a melegre –
Csak az igádat tedd le!