Ányos Pál: A vig társaságról

1

Éljen mái társaságunk,
Igaz magyar barátságunk!
Nem bántódik meg igy Isten, sem ember:
Aki pedig ezt irigyli, gazember.

2

Győznénk mi azt megfontolni,
Mit fognak mások gondolni!
Mig azok holmit felszednek orrokra,
Mi azonban hiven iszunk, truccokra.

3

Ime, melly jó a barátság!
Nincs e földön más boldogság.
Ezzel életünk terheit enyhittyük,
Tréfát tréfával felváltyuk, nevettyük.

4

Távozz tőlünk képmutatás,
Policia, pallérozás;
Takarodgyál foszlánkosok közibe,
Akiknek születtél ravasz szivébe!

5

Nem tud a magyar sziv ahhoz,
Mert hivség illik bajszához!
Nosza, pajtás! pederjük meg, s vigadgyunk;
Lesz még idő, hogy a buról aggódgyunk.

1782.

Bálint György: Rejtsd el az örömöd

Azt hiszed, hogy jogod van örülni
És nem fáj senkinek sem a mosolyod?
Ha lelkedbe belezúg az áldás
És nyári szinek, szagok,
Fürdő nők teste, repülő utak,
S szökkenő léggömbök párás örvénye
Felárad szívedből, az agyadig kavarog és beleszédülsz:
És megszépül fehérré, könnyűvé minden,
Hogy a százmázsás mozdonyok rózsaszín
Szárnyakon szállnak a nap felé:
Félj, félj, mert az uccai cipőtisztító szívében
Mosolyod láttára felkísért a tegnapi
Dohos, avas szalonna-vacsora,
És akiket habzsolva felzabál a robot,
Átkozva gondolnak ellopott életükre
És nem értik a tavaszi szellőt,
És asszonyuk sorvadt, kiszáradt mellét a lila alkony alatt,
S a mennyei ezüst csengetyűszó sajgó agyukba vág:
Bújj, bújj a homályba, mint a szökött fegyenc, ha örülsz,
Vagy szemlesütve kérj bocsánatot a koldusoktól.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Sárosi Árpád: Szived rokkáján

Mesélj, mesélj, oly szépen tudsz mesélni.
Szived rokkáján aranyszálak nőnek.
Himezd ki arcát sejtelmes jövőnek.

A boldogság ezüst falához érni,
Nem nézni vissza meddő, könnyes rögre,
Csak élni, lázban együtt, mindörökre.

Meséd, ha véget ér s az aranyszálak
Ősz alkonyán halott-fakóra válnak,
Elmulni velük ne kivánkozz!

Tovább szövöm a csonka halk meséket
Örökre élni elvezetlek téged:
A boldogság ezüst falához.

Fazekas Mihály: Ki a bóldog?

Bóldog, ki fákat űltet, ólt
Ifjú legény korában,
Osztán azokra gondja vólt,
Hogy nőjjenek bujábban,
Hernyó, bogár ne bántsa,
Nyúl, kecske meg ne hántsa.

Kivált ha nem róvják azért,
Hogy a kéménnye füstöl,
Dézmát nem ád, se taxabért,
Nem tarthat a becsűstől,
Nem korhelyes, se kényes,
Be bóldog egy legény ez.

Amely leányzó nem hever
Virága szép korában,
De sütni, főzni, varrni szer,
S nem módiz a ruhában,
Vídám, eszes, serény, jó,
Be bóldog egy leányzó.

Midőn az ilyen bóldogok
Egymás eránt hevűlnek,
Azon az égiek magok
Előre már örűlnek,
Látván, hogy a teremtés
Itt is lehet szerencsés.

Tisztán verő jó szíveket
Egymással egyesítik,
Szeplőtelen hűségeket
Áldással ékesítik.
Úgy-é bizony, hogy e’ már
Valóba bóldog egy pár.

Ők a világi terheket
Fogódzva hordogatják,
A homlokon gyűlt cseppeket
Csókkal leszárogatják;
Gyűl a gyerek, de nő is,
Gyűl a segítgető is.

Már a fiú az ölyvöket
Riasztja a csibéktől,
Csergetve a gyümőlcsöket
Megőrzi a verébtől,
A fára már fel is mász,
Anyjának ért epert ráz.

A kisleány már enni hint
A tyúknak és rucának,
De csakhamar bé-bétekint
S nagyot visít anyjának:
Jöjjön ki! a kakassa
A tyúkot eltapossa.

Mindennemű szükségeket
A szorgalom beszerzi,
Rakásra gyűlt élelmeket
A gondos ész megőrzi,
Szintúgy dologho’ nyúlnak
A gyermekek, s tanúlnak.

A jó szülői nyomdokon
Hogy ékesen nyitának,
A jól nevelt leányokon
Minden szemek kapának.
Elhordta a szerencse,
Már mindenik menyecske.

Három fiok kinőtt: eme’
Törvénytudó, ama’ pap,
Egynek vitézi érdeme
Véres jutalmakon kap.
Csak egy maradt a háznál,
Az ősi gazdaságnál.

Jó kis segítő is kerűlt
Menyűl a jó anyának,
Hordozni a nagyobbra gyűlt
Terhét a ház bajának.
Gondos, serény, eszes, jó,
Napához úgy hasonló.

Gyakorta a két öszveűlt
Szépen megért öregnek
Körűlte már a kertbe gyűlt
Másod rajok csevegnek.
Egyik csapat cicázik,
Egy báboz, egy cocózik.

Némely’k após combjára űl,
Némely’k alatta bújkál,
Kis lyány kereng anyós körűl,
Egy a fején babirkál.
Igy múlat olykor-olykor
A kétszeres gyerekkor.

Egy kis legény a fára mász,
Keres gyümőlcs puháját,
Vagy elterűlt ponyvára ráz,
S megrakva inge alját,
Hogy kedveket találja,
A véneket kinálja.

Héj! mond após, midőn kezem
E fákat óltogatta,
Egy vén dudás, emlékezem
Biz erre, mondogatta:
Hogy bóldog, aki fába
Ólt kis legény korába.

Ady Endre: Dal a boldogságról

Üzen a szomoruság,
Valómnak ez az ódon haditársa:
Gondoljatok mindig másra,
Ti, gyanitók,
Boldogság-gyanitók.

Másokra lesett
Éhes, irigy órák
Vetették ki a boldogság adóját
Szegény ártatlanokra,
Boldogtalan ártatlanokra.

Jó, mert süt a Nap,
Felhőzik a felhő
S tán kicsi, furcsa szerencsével eljő
A Holnap.
A Mánál mindig külömb Holnap.

Jó, hogy jó a Jó
S van íze a szomoruságnak.
Ám a boldogság mindig másnak
Rettenetese, gyanu-vád,
Gyanú, vád.

Tóth Árpád: Betörő

Hallod még néha a kérdést, ha búsan
Motoz benned? – Nézd, én úgy képzelem,
Mint a tehetségtelen betörőket,
Amikor hajnalfelé csöndesen
Vedlett sportsapkájukat hátratolják
Izzadó és egy kissé már kopasz
Homlokukon, mert jaj, nem sikerült
Megfejteniük az acél, ravasz
Széfek titkát: zörög álkulcsaik
Vén koszorúja, s marad a titok,
S ők meglépnek szégyennel, s ajkukon
Nem tudni, mi sír: sóhaj vagy szitok?
Így jár benned, és kutatja agyad
S szíved konok rejtekeit szegény
Kérdés, mely nappal eszedbe se jut,
S éjjel is csak mint kolportázsregény
Fantómja lebben fájó homlokod
Mögé és fölvésné a néma boltot,
Mert kincseket szeretne. Azt szeretné
Megtudni a bolond: voltál-e boldog?

1928.

Kenézy Lajos: Boldogságom

Hazám nem ismer rám fiára,
Olly szűk biralmomnak határa;
És mégis egy világ sajátom:
Mert egy nemes sziv hő barátom!

Minek pénz, rang, kitünés, hír, fény?
Ezekkel gazdag nem lennék én.
Gazdag csak az, ki jó szívet bír,
Mellette árnyék a pénz, rang, hir.

Vedd tőlem el, mivel csak bírok,
Én értök egy könyet sem sírok.
Csak jó szíved maradjon nálam,
Üdvöm én abban föltanálom.

Miért csak gyermekkép esengtem,
Azt sokszorozva mind megnyertem.
De szívem még mindig zajonga,
Nem testi tárgy, mért ég, azt mondja.

Nem földi tárgy, miért e szív ver,
A por boldogságot nem ismer.
Rom s vész árnyazzák az anyagot:
Szellem s szív alkothat boldogot.

Pósa Lajos: A kis gyürüs legény

Faluról-falura szanaszét jár szegény,
Vándorol örökké a kis gyürüs legény.
Batyus zsák, süvöltő, szeges bot, faláda…
S a többi… s a többi…
Elég ebből ennyi…
Ez az ő mindene, ez az ő világa.

Fütyülő sipjával hivogat, csalogat,
Porhajas fiukat, apró kis lányokat.
Viszik a sok kóczot, mindenféle rongyot,
Ad nekik kelepet,
Szent János kenyeret,
Gyürüt, medveczukrot, pántlikát, dorombot.

S boldogan tovább megy vigan sipolgatva,
Aranyos, virágos minden gondolatja.
S ha ringye, ha rongya a városban elkel:
Nem igen cserélne
Még a püspökkel se…
Vándorol, fütyörész tulipiros kedvvel.

Tóth Árpád: Boldogság

A zöld gyepről kék füstöt ereget
Setét fenyők fölé piros parázs,
Csengőt egy pásztor csöndes nyája ráz;
Van még boldogság?… Istenem, lehet?…

Békén görbül botjára a gubás;
Ily mozdulattal nézte őse rég
Betlehemben Mária gyermekét;
S egy messzi bölcsőn felsírt már Judás…

Jaj, minden üdvünk búval viselős,
Az ifjú ágon boldog alma kél,
De százezer mérföldről már a szél
Elindult, melytől zuhan a gyümölcs…

Várj, enyhe perc!… Teleszívom tüdőm,
S a csenden át úgy rémlik: csendesen
Egy percre most megáll szemközt velem
Halálom, mely közelg a bús időn…

1919.