Pósa Lajos: Gabi

Ismertem egy fiut, ugy hivták, hogy Gabi,
Leczkéjét nem tudta soh’se felmondani,
Pedig apja, anyja a kedvit keresték.
Csakhogy jól tanúljon, tudja jól a leczkét.
Vettek neki mindent: jó báránybőr sipkát,
Szép tulipántos szűrt, sarkantyús kis csizmát.
Mégis kedvetlenűl járt az iskolába,
Majd mindig ott maradt papirgaluskára.

Édes anyja sírt-rítt, hogy mi lesz belőle?
Édes apja pedig kiment az erdőre,
Vad galamb turbékolt, repűlt ágrúl-ágra,
De ő nem hallgatott most szelid szavára,
Galambos erdőben somfavesszőt vágott,
Kiporolta a szűrt, a szép tulipántost.
Gabi aztán kedvvel járt az iskolába,
Soh’se marasztották papirgaluskára.

Somlyó Zoltán: Vén tutajos dala

Kemény a gerenda válla,
rossz fekhely a deszkaszál.
Szomorú az égre nézni
s látni, a hold hogy kaszál.
Ma Légrádon, Domborúban,
holnap már Eszék alatt.
Fut a Dráva, visz a Dráva
föld fölött és ég alatt.

Összeróva vaskapoccsal,
fűzfahéjjal a tutaj.
Mint az ember fájdalommal,
köztük annyi baj meg jaj.
Ázott evezőre dőlve
szennyes árba lát a szem…
Zeng a fűzes… Jövő héten
a fiam is elviszem!

Pelyhedzik már a bajúsza,
ismeri már a vizet.
Asszonynépnek, rokolyának
tánc után már bort fizet.
Hadd mélázzon holdvilágban,
pipaszónál csöndesen.
Hadd tudja meg: nem szebb ennél
a mennyország csöndje sem.

Pirosbőr harmonikáját
a vállára köttetem.
Így legalább a szívemet
szív szerint kiönthetem.
Végigdőlve számolom majd,
hány év ment el, hányszor tíz.
Vén tutajos, elég volt már!
Fut az élet… Fut a víz.

Mikszáth Albert: A húsz év két óhaja

Ha vivó kardok villám erején
Uralkodva, a győzelem enyém,
Ha prüszkölő ló ringó derekán
Száguldok, hosszan, fürge nyúl után.
Öntelt örömmel büszkén gondolom: –
Bár örök lenne húsz éves korom!

De a midőn vele találkozám
S ő alig, hogy ügyet vetett reám,
Mert csak fiatal gyerek számba vett.
Ifiju szivem elkeseredett,
És nem kell már a gyermeteg korom: –
Bár idősb lennék! ez az óhajom.

Arany János: Juliska sirkövére

I

Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi útakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL: találkozunk!

II

Férj, szüle, testvérnek szakad érted szíve, Juliskám!
Csak, ki legárvább lőn, egy mosolyog: csecsemőd.
Benne mi kárpótlást keresünk nő, néne, leányért;
Jaj neki: búra ha nő, hol keres édesanyát!

1865.

Pakots József: Testamentum…

Szeretnék irni testamentumot
És minden sorát telehinteni
Lelkem rajongó áhítatával,
Hogy megérezzed milyen ünnepi,
Szent pillanatnak álmodtam meg azt,
Mikor remegő kézzel, lázasan
Irányitni akarlak utadon
Én tudatlan, imádott, csöpp fiam.

Szeretnék írni testamentumot
És garmadába összehordanám
Bölcsességét a régi s uj koroknak,
Hogy e tudásnak aranyfonalán
Járd meg az élet labirinthusát,
A melyből czélhoz érhessél előbb,
Mintsem a czélok kútfejéhez jutva
Az örök elmúlásnak árnya föd.

Szeretnék írni testamentumot
S mint örök érczbe, belevésni mind
A földi élet tanulságait,
Az álmokat, a szenvedést, a kint,
A miknek hosszú tisztitó tüzén
Emberré lenni közös földi sors;
Hogy ebből tanulj inkább bölcs lemondást,
Mint abból, mikor szép álmaidon
Keserű mosolylyal magad áttiporsz.

Szeretnék írni testamentumot
Olyan bölcset, hogy abból, én fiam,
Nem álmodni, de élni józanul
Tanuljanak meg mindmegannyian,
A kik valaha álmodozó szívvel
Fognak születni e világra még;
Oh, nincsen annyi bölcsesség, a mennyit
Éretted, fiam, összehordanék.

Szeretnék irni testamentumot,
De bölcsnek lenni annak oly nehéz,
Kinek útja, ha bármerre megy is,
Mindig az álmok vak ködébe vész…
Kicsi fiam, ha kérdenéd apádtól,
Hogy egyszer néked örökül mit ad?
Csak azt írhatnám testamentumomba:
Ne álmodd át az én álmaimat…