Szeretet témájú versek

Ábrányi Emil: Kit szeretek?

A gyöngéd lelkü asszonyt,
Csak azt tudom szeretni!

A tiszta lelkü asszonyt,
A hűségére büszkét,
Akit pirúlni késztet
A szép, nemes szemérem,
Bár nem tapasztalatlan:
Csak azt tudom szeretni!

Csak azt tudom szeretni,
Aki hibámat látja,
És mégis megbocsátja,
Szelíden megbocsátja.
Csak azt tudom szeretni!

A gyöngéd női lelket.
Az irgalomra hajlót,
A bájosan türelmest,
A nyájasan mosolygót,
A bajban is vidámat:
Csak azt tudom szeretni!

1897.

Radnóti Miklós: Együgyű dal a feleségről

Az ajtó kaccan egyet, hogy belép,
topogni kezd a sok virágcserép
s hajában egy kis álmos szőke folt
csipogva szól, mint egy riadt veréb.

A vén villanyzsinór is felrikolt,
sodorja lomha testét már felé
s minden kering, jegyezni sem birom.

Most érkezett, egész nap messze járt,
kezében egy nagy mákvirágszirom
s elűzi azzal tőlem a halált.

1940. január 5.

Réthy László: Krisztusban élek.

Egész lélekkel, igaz szívvel
Hódolok Krisztus szellemének!
– Minden szavamból rám ismernek:
Akik igazán keresztények.

Imádom Krisztust! – Nagy szivének
Hallgatom forró dobbanását,
Az élet roppant mozgalmában:
– Tengernyi hazugságon át!

Ha Krisztus ma eljönne hozzánk
S körülnézne a föld – színén:
Csalódás, fájdalom, keservek
Ütnének sebet nagy szívén.

Azt látná itt, hogy fényes kasztok,
Formákká törpiték az eszményt,
Külsőségek, jelszók és dogmák
Jelentik a hithű keresztényt!

Csodálkozna, ha maga látná,
Hogy vallása – “felekezet”.
S zárt érdekszövetkezetekké
Szorúlt az “Emberszeretet!”

És csodálkozna, hogy a kasztok,
Az észt is lebilincselék:
Kimondva, hogy Krisztus korának
Tudása – örökre elég!

Pedig Krisztus ilyet nem kívánt,
Hisz a tudás – az csak keret,
Mely korról korra változik, de
Örök eszmény a “Szeretet!”

Krisztus tana, nem tudomány, de
Érzés! – mely szivünkhöz van kötve,
Virág, amelynek gyökere
Befogódzik a földi rögbe.

Nem korok s fajok külömbsége
A szeretet s a gyűlölet!
Légy pogány bár, Jézusban élsz, ha
Szent tanitását követed!

Egész lélekkel, igaz szívvel
Hódolok Krisztus szellemének!
Ne vessétek meg a “hitetlent”
Türelmes szívü keresztények!

Kosztolányi Dezső: A sírok vonaglanak

Ma itt vagyok. S tán messze, máshol,
nagy, ismeretlen földeken
énrólam álmodik egy ember,
vár, felzokog s hív szüntelen.

Talán szeret. Megérzi lelkem,
ha lopva jő az alkonyat,
s a tág, nagy ég kék tűkörében
sápadva látja arcomat.

A régi századok hatalma
gyakran legörnyeszt és leüt.
Bús, vézna árnyak légióit
látom rohanni mindenütt.

Tán messze, máshol a ködös múlt
zokog a szemfedő alatt,
késő reménnyel hí ölébe
és a sírok vonaglanak…

Gyulai Pál: Éji látogatás

Három árva sír magában,
Elhagyott sötét szobában;
Zivataros hideg éj van,
Édes anyjok künn a sírban.

“Édes anyám, édes anyám!
Altass el már, úgy alhatnám!”
Mond az egyik s el nem alszik,
Sohajtása föl-fölhallszik.

“Beteg vagyok, édes anyám!
Hol maradtál? Nem gondolsz rám!”
Mond a másik s jajjal végzi,
A fájdalmat kétszer érzi.

“Édes anyám, gyujts világot!
Nem tudom én, jaj, mit látok!”
Harmadik mond, mindenik sír –
Temetőben mozdul egy sír.

Megnyílnak a nehéz hantok,
Kilép sirból édes anyjok,
S tova lebben a vak éjben,
Haza felé, az ösvényen.

Arca halvány, hangj’ a régi,
Fia, lyánya megösméri;
Immár tőle hogyan félne?
Megcsókolják, mintha élne.

Az egyiket betakarja;
Másikat felfogja karja,
Elringatja, elaltatja;
Harmadikat ápolgatja.

És ott viraszt a kis ágyon,
Míg elalszik mind a három;
Majd megindul, széttekinget,
Keresi a régi rendet.

Rendbe hozza a szobácskát,
Helyre tészi a ruhácskát;
Az alvókat hosszan nézi,
Csókját százszor megtetézi.

Kakas szólal, üt az óra,
El kell válni viradóra!
Visszanéz a véghatárral…
Sír megnyílik, sír bezárul.

Oh a sír sok mindent elfed
Bút, örömet, fényt, szerelmet;
De ki gyermekét szerette,
Gondját sír el nem temette.

1866.

Madách Aladár: Minden mulandó…

Minden mulandó ezen a világon:
A csillag, mely az éjben fenn lobog,
A pezsgő élet napsugáros tájon
Percig örül csak, csak percig ragyog.
S aztán kihűl s leszáll a láthatáron,
S hír és boldogság elveszett, –
Minden veszendő ezen a világon,
Csak egy örök: a szeretet.

Minden mulandó ezen a világon:
Enyészik s újul szüntelen;
Enyészet úr a bún, a boldogságon,
Csak a szeretet végtelen.
Új életet teremt a pusztaságon,
Egy romba dőlt világ felett,
S arany mag nő a hervadó virágon, –
Mert végtelen a szeretet.

Minden mulandó ezen a világon:
Éj lesz s nem lesznek csillagok;
A szem lezárul, melyben boldogságom
Szeretet fényében ragyog;
De fénye majd kísér a pusztaságon
S ragyog felettem szüntelen,
Mert minden múló ezen a világon,
De a szeretet végtelen.

megjelent: 1888.

Torkos László: Áldott kezek

Sötét, nyomasztó éj borult reám,
Sápadtan nyögtem kínos nyoszolyán,
Szunnyadt szivemben vágy, emlékezet –
Fásultan, érzéketlenül,
Nem tudtam, láttam mást körül,
Csak két gyengéden ápoló kezet.

Eltünt az éjjel, kétes szürkület
Adott az éji rémeknek helyet,
Derengni kezdett lelkem hajnala,
S szemem bágyadtan hordva szét,
Mit megpillanték, – íme két
Imára kulcsolt, gyengéd kéz vala.

S a szürkületből napfölkelte lett,
Fénylett, derült az ég fejem felett,
S hogy lábam ujra elsőt lépe, – im,
Mint jó szülőé egykoron,
Két gyengéd kéz fogá karom,
Hűn gyámolítva ingó lábaim.

Óh égtől áldott, áldó, hű kezek,
Melyekre csendes könnyek pergenek –
Bús éj után e nyájas reggelen,
Az első egy-két halk szavat,
Mely halvány ajkamon fakad,
Hálás kebellel nektek szentelem!

Míg kebelemben érző szív dobog,
Legszentebb mélyén hálám élni fog,
S minden paránytok hő csókom lepi.
Hisz boldogítóbb földi kincs,
Mely annyi áldást szórna – nincs,
Mint a hű hitves áldott kezei!

Reményik Sándor: Nem sokat szeretett

Ő nem sok embert szeretett.
A szíve mély, de zárt világ volt:
Különös kőfallal kerített,
Mély futó-árokkal határolt.
S hogy őt szeretik: alig hitte:
Őt, önmagáért, semmi másért,
A szívébe zárt mély világért.

Úgy szeretném megmelengetni most
Az ő szívénél melengetett kézzel
A nem-sok embert, akit szeretett.
Itt most ezt a két drága gyermeket:
Testvérének gyermekeit:
Testvéremnek gyermekeit.
Be jó lett volna gyönyörködni bennük,
S egy-öleléssel fogni őket át –
Nekünk, kik szerteágazó családfán
Maradtunk mind a ketten: oldal-ág.

1936.

Bartók Lajos: Tavasszal szeretnék meghalni…

Nem az ősz hervadó, szomoru alkonyán,
Midőn csüggedt a lomb, s néma a csalogány,
S a napban láng nem ég, se földben szerelem:
De míg hő keblire virágot tűz a föld,
Mező zöldelni kezd, dalt a pacsirta költ:
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

Mert meg kell halni, s oh! könnyen hal, ki szeret,
És mily üdv, ha tavasz csókolja le szemed!
Csak ha a hűvös ősz tör le közömbösen,
S homályos ködbe int egy hidegujju kéz,
Fagyos sír vár alant: csak e halál nehéz!
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

Oh, van-e elmulás, mely halhatatlanabb,
Mint a sír szélin ily utolsó pillanat?
Búcsú az élettől, mely még vonz édesen,
De a természettel egyesülés viszont,
Midőn új bájt, gyönyört virágzó keble ont…
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

Tavasszal szálljak a mosolygó sírba én,
Pihenve boldogan, mint szeretőm ölén,
S virágok verjenek gyökeret szívemen;
De lelkem szálljon a napfényes égbe fel,
Míg a pacsirta ott szerelmet énekel…
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

De virágot ne törj, hogy tört keblemre tedd,
Csak te borulj reám, dobogjon itt szived,
Melyet elállt szivem már nem viszonz sohsem!
S egy könny hulljon reám, mint első vallomás…
Most már titkod ne féltsd, – ott nincsen árulás.
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!