Természet témájú versek

Reichard Piroska: Őszi dal

Piroslik már a vadszőllőlevél,
bogyója kékül;
temetni készül a könnyező szél:
mit tettél el a tavaszból, a nyárból
őszi menedékül?

Már hamvas a szilva, a barack nevet,
sorsod is érik;
gyümölcstelen fáid félik a telet,
míg mások őszüknek gazdagon áldott
szüretét élik.

Míg más maga tűzhelyén melegül:
bús bolyongásból
van-e, kinek szivére menekülj,
sötét szemed ki csókjával lezárja
levélhulláskor?…

Nyugat, 1920/19-20. szám

Kölcsey Ferenc: Alkonyi dal

Nyögve kél az esti szellet,
Balzsamillat szárnyain,
Csolnakom száll a part mellett
Csörgő víznek habjain.
Csillag s hold a víz tükrében,
Zöld erdő partja mentében,
Bokrain száz rózsa leng,
Philomela köztök zeng.

Csattogó bájhangozatja
Mint ezüsthab ömledez,
Lelkem minden gondolatja
Lágy érzésbe sűlyedez.
Szívem habzik, mint az ének,
S cseppje hő szemem könnyének
Vízen, parton, erdőn túl
Ismeretlen tárgyért húll.

Ég, ó sátorod pompáján
Merre vonz a messzeség?
Leng egy csillag nyúgot táján
Mely ott rózsaszínben ég.
Csillaga a Szerelemnek!
Habja mért dagad keblemnek?
Hozzád mért gyújt ily erő?
Idvesség tán tőled jő?

Cseke, 1825. május

Samarjay Károly: Téli csillagesés

Lassan csörögve hulltak el
A sárga levelek,
A fák nagyot ásítva fel
Az égre néztenek.

Az égnek lenge csillaga
Szerette a tavaszt,
De látta az elpusztulást,
S busongva nézte azt.

Szerette a nyár lombjait,
A zöldes berkeket;
Mind elhalának mostan ők,
S a csillag könyezett.

Könye magasról hulla le,
Elhagyván az eget,
S mert fájdalom szülöttje volt,
Hulltában megjegedt.

És hóalakban szálla le
A fák tetőire,
Ágakra fagyva, mint jegec,
Csapokban csünge le.

Hó ült a hosszú ágakon,
Köd volt a völgyeken,
Varjak röpültek a mezőn
Károgva, éhesen.

A csillag téli éjeken
Zöld falevél helyett
Tündöklő jégcsapokra lát,
S búvában megrepedt.

Eltűnt az égnek táv ürén
A menny és föld között,
Magasban fénylő társai
Látták kihúnyni őt.

Sárosi Árpád: Vetések között

Hullámzó vetések,
Ragyogó harmat-tenger.
Mért rejted el a dalt?
Amiben hisz az ember.
Hallgat a pacsirta,
Nem nyilaz fel az égnek.
Buvik a bánattal,
Nem kell a fakó ének,
Nem kell ez a nóta,
Az ócska-rimü zsoltár…
Ahol meghallgatták:
Már rom a közös oltár.

Vijjogó turulok
Remegő hegytetőkön,
Rekedten siratók:
Ember, meddő jövődön
Véres dalt üvöltők,
Táltosai a mának:
Hited boltozatján
Vergődve szállnak.

Jékey Aladár: A műhelyben

A Múzsa jön. Enyelgve súgja:
Jövel szent berkeimbe, várlak.
Repülnék s ez a durva gép, ah!
Legyötri lelkemről a szárnyat.
Agyamban itt, gond fellegében,
Elvillanó fényröppenések….
Zördül a gép: vigyázz ügyetlen,
No nézz a légbe! Tartsd a féket!

Aztán sokára, valahára,
Lejár a lomha gyári óra.
Hamar e szürke, tompa légből
Szabad mezőkre, hűs bokorba.
S szabad mezőn, a hűs bokorban
Mi bánt? Egy pók. Eszményi hálón
Gyilkol egy csilla kis bogárkát.
Szegény bogárka: színes álmom!

Szabolcska Mihály: Hortobágyon

Be szép vagy, be szép vagy
Édes Hortobágyom,
Nincs teneked párod
Hetedhét országon,
– Sehol a világon.

Úgy szeretem benned
Az egyenességet,
Fölötted lebegő
Örök csendességed,
– Komoly büszkeséged.

Isten e földet tán
Külön teremtette,
S mint egy selyemkendőt
Ide terítette,
– Gyönyörködni benne.

Aztán kicsipkézte
A Tisza partjával;
A Tiszapart mentén
Tarka pántlikával;
– Százezer virággal,

S hogy annál több legyen
A gyönyörűsége;
Habos délibábot
Hímezget beléje,
– Minden nyári délre.

Nappal délibábot,
Este meg, este meg
Rá néhány maradék
Csillagot veteget,
– Szép pásztortüzeket.

Barna legény bámul
E csillag lángjába,
S rágondol a maga
Élte csillagára:
– Egy kékszemű lányra.

Fájó gyönyörűség
Amit gondol róla…
Ebből terem itt, hej!
Az a sok szép nóta
– Vagy ezer év óta.

Be szép vagy, be szép vagy
Édes Hortobágyom;
Nincs teneked párod
Hetedhét országon,
– Sehol a világon!